Tartalom

Az enyecek lakóhelye

Az enyecek elnevezései és csoportjai

Az enyecek története 1918-ig

A hagyományos enyec kultúra

Az enyecek története 1918 után

Az enyec művelődés ma

Bibliográfia


Az enyecek lakóhelye

          Az enyecek, akárcsak a nganaszanok és a nyenyecek, a szamojédok északi ágához tartoznak. Lakóhelyük igen pontosan meghatározható, mivel a letelepítésük után életterük két falura korlátozódik. Mindkét falu a Tajmiri Dolgan-Nyenyec Autonóm Körzetben található. A tundrai enyecek a Jenyiszej deltájában található Voroncovo nevű településen élnek, míg az erdei enyecek innen jóval délebbre, a Jenyiszej partján található Potapovo faluban laknak. Ezen kívül néhány enyec Dugyinka és Norilszk városába, vagy nyenyec falvakba (pl. Uszty-Port, Noszok, Turhard) települt. A turhardi enyecek férfiágon egy családba tartoznak, feleségeik pedig kivétel nélkül nyenyecek. Mivel nyenyecek között élnek, gyermekeik általában nyenyec identitásúak. Néhány enyec család nganaszan környezetben telepedett le (pl. Volocsánkában vagy Uszty-Avamban). Természetszerűleg ezek a családok a nganaszanokhoz asszimilálódnak. Az asszimilációs folyamatokat jól szemlélteti pl. a következő adat: az Uszty-Avamban élő nganaszanok 41%-a rendelkezik valamilyen ágon enyec őssel.

Az enyecek elnevezései és csoportjai

          E népcsoport régebbi elnevezése jenyiszeji szamojéd, az enyec (ennecsi) elnevezés a 30-as évektől kezdve terjed el. Az enyec szó jelentése 'ember', de ők általában nem ezzel a névvel illetik magukat. Az egész népre vonatkozó egységes elnevezést nehéz találni, habár az enej enecs 'igazi ember = enyec' kifejezés használata gyakori. Ugyanígy nyelvüket is onaj baza 'igazi nyelv = enyec' megnevezéssel illetik. (Az onaj és enej 'igazi' alakok ugyanazon szónak szinte szabadon váltakozó formái.)
          Az enyecek lakóhelyének megoszlásából is kitűnik, hogy – hasonlóan a nyenyecekhez – ez a népcsoport is életmódja alapján két nagyobb egységre bontható. A tundrai enyecek a Tajmir-félsziget északi részén folytattak vándorló életmódot, míg az erdei enyecek a Dugyinkától délre eső tajgás területeken élnek.
          Etnikailag és nyelvjárásilag az enyecek négy nagy csoportba oszthatók: maddu vagy szomatu (hantajszki szamojéd), mugaggyi és jucsi (kraszinói enyecek), valamint baj (bajihai szamojéd). Ezen csoportok közül a maddu, a baj és a mugaggyi enyecek tundrai életmódot folytattak, míg a jucsi csoportbeliek és a baj, valamint a mugaggyi etnikum egy kis része (néhány család) alkotta az erdei szamojédokat.
          A felsorolt négy csoport közötti nyelvjárási eltérések leginkább a hangzókészletet és a szókészletet érintik. Sajnos az enyec anyagok hiányos volta igen megnehezíti a nyelvjárási eltérések pontosabb feltárását.

Az enyecek története 1918-ig

          A szamojédok nyelvészeti adatokból kikövetkeztethető őshazája a Tomszk – Krasznojarszk – Jenyiszejszk körzetbe eső térségben lehetett. Sajnálatos módon régészetileg ez a terület a mai napig feltáratlan, így a kutatóknak egyelőre meg kell elégedniük a nyelvészet nyújtotta szűkös lehetőségekkel. Az enyecek ősei (a többi északi-szamojéd csoportba tartozó népcsoport őseivel együtt) kb. az időszámításunk kezdetekor indultak el a szamojédok őshazájából észak felé, mégpedig a Jenyiszej mentén. A szamojéd egység felbomlását minden bizonnyal külső okokkal magyarázhatjuk. A hunok megjelenése Dél-Szibériában népvándorlást eredményezett. A végbemenő változások jól követhetők a régészeti leleteken és részben a kínai krónikák is számot adnak róla. Minden bizonnyal a beáramló népek késztették az ősszamojédokat arra, hogy észak felé vándoroljanak. Esetlegesen gyorsíthatta a szamojéd törzsek szétáramlását, hogy ekkorra már a rénszarvast mint teherhordó állatot alkalmazták.
          Az északi szamojédok több száz éves vándorlásuk során egészen a Jenyiszej torkolatáig jutottak. Itt történt meg a népcsoport széttelepülése. Az enyecek a Jenyiszej és a Taz medencéjében telepedtek meg, pontosan a nganaszanok és a nyenyecek között. Ez azt eredményezte, hogy a későbbiekben is mind kulturálisan, mind földrajzilag átmeneti helyet foglaltak el a másik két északi szamojéd népcsoport között.
          Az évszázadok során természetesen kapcsolatba kerültek más népekkel is, melyről a – sajnos igen kevéssé ismert – folklórkincs és a cári adminisztráció feljegyzései tanúskodnak. Így többek között érintkeztek az evenkekkel, a ketekkel, de más szamojéd népekkel, mint pl. a nganaszanokkal, szölkupokkal és a nyenyecekkel, valamint a 17. századtól kezdve az oroszokkal is. Ezen kapcsolatok jellege alapvetően kereskedelmi és kulturális volt, azonban harci összecsapásokra is sor került.
          Az oroszok megjelenése Szibériában nem kedvezett az enyeceknek. A legfőbb kereskedelmi központok, mint Mangazeja (1601 - a város egyébként egy enyec törzs nyenyec nevéről kapta a nevét: manganyszi 'mugaggyi'), Turuhanszk és Dugyinka az enyecek etnikai területén jöttek létre. Ez természetesen összecsapásokhoz vezetett; a 17. század folyamán az enyecek többször is megtámadták Mangazeját. Konfliktusok jellemezték az enyec–nyenyec és az enyec–szölkup kapcsolatokat is. A 17. század második felében, a 18. század elején a szölkupok északabbra húzódtak, ezzel kiszorították az enyeceket a Taz mellékéből. Az erdei enyec csoportok egy része északabbra (kb. a mai lakóhelyükre) vándorolt, más része asszimilálódott a szölkupokhoz. Jelentős területeket hódítottak el az enyecektől és a nganaszanoktól a kelet felé vonuló nyenyec törzsek is, akik a 19. századra egészen a Jenyiszej jobb partjáig jutottak. A harci cselekmények a cári hatalom megszilárdulásával szűntek meg. Ekkor rögzült az igencsak megfogyatkozott enyec etnikai terület „határa” is. A nyenyecek előrenyomulása szintén asszimilációs folyamatokat indított el, a 19. század végére jelentősen megnőtt az enyec–nyenyec vegyesházasságok száma. Mivel az enyecek gyakorlatilag a nganaszanokkal éltek együtt, természetes módon gyakori volt az enyec–nganaszan vegyesházasság is. Ennek eredményeként jelentős számú enyec népesség olvadt be a másik két északi szamojéd népbe.

A hagyományos enyec kultúra

          Az enyecek hagyományos tevékenységei közé a rénvadászat és a prémes állatok vadászata tartozik. A tundrai enyecek életében jelentősebb szerepet játszott a réntenyésztés is, míg az erdei enyecek számára a halászat volt fontosabb. Szállító- és közlekedési eszközként szánt használtak, ami elé réneket fogtak. A rénfogatok és az ahhoz kapcsolódó szokások azonosak a nyenyeceknél található szokásokkal (2–7 rént fogtak a szán elé, a szánhajtó balról ült a szánra, többféle szánt használtak stb.).
          Lakóhelyük ugyanúgy a kúpsátor volt, mint a többi északi szamojéd népnek. Az enyecek nganaszan vagy nyenyec típusú sátrakban laktak.
          Az enyec öltözékről nem sokat tudunk, mivel az enyecek igen hamar átvették a velük kapcsolatban álló nyenyecek és nganaszanok viseletét. Ruháikat rénprémből varrták és geometrikus mintákkal díszítették. Az erdei enyecek a nyenyecek öltözékét hordják, habár malicájuk (egybeszabott kapucnis kabát) valamivel rövidebb. A tundrai enyecek a nganaszanok viseletét vették át.
          Legfőbb táplálékukat a rén húsa szolgáltatta. Ezt egészítették ki hallal, bogyókkal vagy tojással.
          Az enyec társadalom legfontosabb egysége az exogám nemzetség volt. Ez azt jelenti, hogy a nemezetség tagjai nem köthettek házasságot egymással. A szálláshelyek és temetők a nemzetségekhez kötődtek. A folklórkincs alapján valószínűsíthetjük, hogy az enyecek körében élt a többnejűség szokása. A menyasszonyért kalimot, azaz menyasszonypénzt kellett fizetni. Az enyecek is alkalmazták a levirátust: ez azt jelenti, hogy az öcs köteles volt eltartani elhunyt bátyja feleségét. Valószínű, hogy a nőket érintő szokások és tiltások megegyeztek a nyenyecek körében élő hagyományokkal. Az enyec hagyományos kultúra sokáig megőrződött, túlélte a múlt század hittérítőit is. Az enyecek többsége ugyan megkeresztelkedett, de emellett megtartotta ősi szokásait is. A világról való elképzelésük nem különbözik lényegesen más szibériai népekéitől. Hitviláguk központi alakja Nga, aki a természet és az ember irányítója, valamint benne ötvöződnek a jó és rossz szándékú istenek (pl. Gyüba-nga, a rén adományozója vagy a Föld-anya). Fontos szerepet játszik Todote, az emberevő isten is, aki betegséget küld az emberekre. Az istenek jóindulatát áldozatokkal, ajándékokkal próbálták elnyerni. A szertartások központi alakja a sámán (tazobe) volt. Az enyec sámánok igen elismertek voltak. A szellemeiknek bálványokat is készítettek, melyeket a sátor hátsó, szent helyén tartottak. Ma már a sámánizmus és a hozzá kapcsolódó szokások teljesen kihaltak az enyecek körében.
          Igen gyakori és elterjedt szibériai népek között az a hiedelem, amely szerint az embernek több lelke van. Így hitték ezt az enyecek is. Szerintük az embernek négy lelke van: a lélegzet-lélek a halál után Ngahoz távozik, a vér-lélek Todotéhoz kerül, az árnyék-lélek még hét évig a földön marad, míg a hasonmás-lélek vissza-visszatér az élők világába és a túlvilágra csábítja őket. A hasonmás-lélek látogatásaitól az enyecek amulettekkel védték magukat.
          Temetkezési szokásaik is igen hasonlóak a többi szibériai népekéhez. Halottaikat szánra tették, a szán köré a tundrai enyecek bejárat nélküli sátrat építettek. Ezzel védték a testet a vadállatoktól. A temetés után a résztvevők tisztítószertartáson estek át.
          Az enyec népköltészet igen gazdag, de sajnos csak nagyon kis részét ismerjük. Legtöbb motívumát Dolgih - sajnos - orosz nyelvű gyűjtéseiből ismerjük. Legújabban azonban már enyec nyelvű gyűjtések is megjelentek. Hasonlóan a nyenyec népköltészethez itt is két fő műfajt különböztethetünk meg. A szjudobicsu (nyeny. szjüdbabc) hős réntenyésztőkről szóló epikus ének. A györecsu (nyeny. jarabc) valóságos eseményeken alapuló elbeszélés, mese. E két fontos műfajon kívül fennmaradtak imádságok, találós kérdések, valamint néhány részlet a tiszta sátor ünnepén (medode) zajló sámánszertartásból. Sajnálatos módon az enyec énekek dallamvilága szinte teljesen ismeretlen, csak néhány felvétel őrzi ezeket. Mivel az idősebb nemzedék száma rohamosan csökken, nem sok remény van arra, hogy valaha is feltérképezzük az enyec kultúrkincset.

Az enyecek története 1918 után

          Az 1917-es és az azt követő események egyelőre nem hoztak túl sok változást az enyecek életében. Azonban a sztálini GULAG-világ kiépítése őket is érintette, hiszen az egyik fontos ipari és láger-központ Norilszkban és környékén volt, ez pedig az enyecek szállásterületére esik. Az északi vidékek iparosítása maga után vonta az orosz nyelvű lakosság tömeges betelepülését, ami ahhoz vezetett, hogy az őslakosok kisebbségbe kerültek saját földjükön. Ez felgyorsította az asszimilációs folyamatokat.
          Az enyecek letelepítése viszonylag későn, csak a 60-as években ment végbe. Ugyanakkor az iskolai oktatást már jóval korábban kötelezővé tették, így a gyerekek az év 9 hónapjára internátusba kerültek. Ez azt jelentette, hogy kiszakadtak a családi és az anyanyelvi környezetből. Az oktatás elősegítette az oroszokhoz való asszimilálódást azzal is, hogy az oktatás nyelve az orosz volt, valamint büntették a nemzetiségi nyelv használatát.
          Ugyan a 80-as évek végén megindult az északi kis népek önszerveződése, ám ez a mostanra igen megfogyatkozott enyec etnikumon nem sokat segíthet. A jelenlegi oroszországi gazdasági helyzet tovább rontja az őslakosok esélyeit, hiszen falvaikban szinte semmilyen munkalehetőség nem kínálkozik. E települések ellátása (pl. fűtőanyaggal, élelmiszerrel) egyre nehezebb. A hagyományos életmódhoz való visszatérés pedig nem jelent alternatívát egy olyan nemzedék számára, amelyik már modern körülmények között nőtt fel. Rénekkel ma már szinte senki nem rendelkezik.

Az enyec művelődés ma

          A kötelező iskolai oktatás bevezetésével nem járt együtt az enyec nyelvi oktatás bevezetése és a nyelvhez igazodó ábécé kidolgozása sem. Így ez a körülmény is gyorsította a már amúgy is megindult asszimilációs folyamatokat, azzal a különbséggel, hogy a letelepítés után az enyecek elvesztették földrajzi kapcsolatukat a nganaszanokkal. Így nem a nganaszanokhoz asszimilálódtak, hanem a nyenyecekhez és az oroszokhoz. Ma az enyecek szinte kivétel nélkül beszélnek oroszul, a tundrai enyecek többsége ezen kívül nyenyecül is.
          Az iskolai oktatás ma is orosz nyelven folyik, Terescsenko ugyan 1986-ban kidolgozta az enyec nyelvhez igazodó ábécé tervét, de hivatalosan ez még mindig nem került bevezetésre. A nyelv megőrzését próbálja elősegíteni a Dugyinkából sugárzó Tajmir Rádió, amely 1990 óta naponta sugároz enyec nyelvű műsorokat is. Mindezeket az erőfeszítéseket igen megnehezíti az a tény, hogy az enyecek már maguk is csak utópiának, elkésett kísérletnek tartják anyanyelvük megőrzését. Ennek ellenére néhányan mégis kísérletet tesznek erre. D. Sz. Bolina 1994 óta fáradozik egy enyec–orosz szótár összeállításán. Sajnos egyelőre ez még nem készült el, pedig ez lenne az első – és valószínűleg az egyetlen – nem nyelvészeti céllal készült enyec szótár. Az enyec nyelv és kultúra megőrzésének másik Don Quijotéja V. N. Palcsin, aki Potapovóban 1994-ben megszervezte az enyec nyelv oktatását. A gyerekek hetente két órában ismerkedhettek szüleik, nagyszüleik nyelvével, népük hagyományaival. Ezeket a kurzusokat nemcsak enyec származású gyerekek látogatták, hanem akadtak köztük érdeklődő dolgánok és oroszok is. Sajnos a legújabb információk szerint ez a kísérlet félbeszakadt. Még egy orgánumot kell megemlítenünk, ez pedig a Tajmir című újság, amely kisebb-nagyobb rendszerességgel közöl enyec nyelvű cikkeket. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy enyec nyelvű értelmiség nem alakult ki. Ez megnehezíti az újság szerkesztőségének a munkáját is. A cikket nagy részét a Dugyinkai Kulturális Központ munkatársai által gyűjtött enyec folklóranyag megjelentetése teszi ki.
          Lélekszámukat tekintve az enyecek évszázadok óta igen kevesen voltak.

 Év  1926   1959   1979   1989 
 Lélekszám   378  18  300  200

Feltűnő adata a táblázatnak az 1959-es adat. Ennek oka nem valamiféle hirtelen halálozás és feltámadás, hanem az a tény, hogy az enyeceket igen gyakran a nyenyecekhez sorolják. Ez történt 1959-ben is, amikor az enyecek nagy részét nyenyecként vették számba. Ez a folyamat a 30-as években indult meg és még ma is tart. A potapovói enyecek nagy része ma is nyenyecként szerepel. Sajnos azonban a lélekszámot jelölő adatot ki kell egészítenünk még egy információval, mégpedig az anyanyelvi beszélők számával: ez 1989-ben 45% volt. Az alábbi táblázat az anyanyelvi beszélők arányát mutatja korosztályonként.

 Kor   0-9 éves   10-19   20-29 
 Anyanyelvi beszélők aránya   10,4 %   13,3 %   39,3 % 

Szociológiai felmérések azt mutatják, hogy az anyanyelvüket beszélők 14,5%-a használja a hétköznapi érintkezések során az enyec nyelvet. A fenti adatok alapján megállapíthatjuk, hogy az enyec nyelv eljutott abba a stádiumba, ahonnan már egyenes út vezet a kihaláshoz. Ez a folyamat nemcsak a nyelvet, hanem a kultúrát is érinti, mivel a fiatalabb nemzedék elvesztette enyec identitását, így nincs kinek továbbadni a még megőrződött hagyományokat.

Wagner-Nagy Beáta

Bibliográfia

Domokos Péter (szerk.): Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák. II., Budapest, Móra, 1984
Hajdú Péter: The Samoyed Peoples and Languages, Bloomington, 19682
Hajdú Péter (vál.): Tundraföldi öreg. Szamojéd mesék, Budapest, 1975
Helimski, Eugen: Samojedit ja šamanismi = Kansanperinteen laitoksen julkaisuja n:o 26, Tampere, 1998
Helimszkij, Jevgenyij: A szamojéd népek vázlatos története. In Nanovfszky György (szerk.): A finnugorok világa, Budapest - Moszkva, Teleki László Alapítvány, 1996, 79-89. vagy in Nanovfszky György (szerk.): Nyelvrokonaink, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2000, 109-120.
Hajdú Péter - Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink, Budapest, Tankönyvkiadó, 1978, 19802.
Krivonogov, V.P.: Etničeskie processy u maločislennyh narodov Srednej Sibiri, Krasnojarsk, Izd. Kgpu, 1998
Labanauskas, Kazys: Fol'klor narodov Tajmira, 1, eneckij fol'klor, Dudinka, 1992
Nagy Beáta Boglárka: Az északi szamojédok. In Csepregi Márta (szerk.): Finnugor Kalauz, Budapest, Panoráma, 1998, 221-231.
Neroznak, V. P. (szerk.): Krasnaja kniga jazykov narodov Rossii, Moskva, Academia, 1994.
Patrushev, Valeri: Uralic nations of Russia: Historic Development and present condition. FU 8. Pars I, Jyväskylä, 1995, 97-116.