Tartalom

Észtország területe

Az észtek elnevezései és csoportjai

Az észtek története a független Észtország megszületéséig

A hagyományos észt kultúra
          Az életforma és a tárgyi kultúra
          A népköltészet és a népzene

Észtország a 20. században

Az észt művelődés

Bibliográfia


Észtország területe

          Észtország a Balti- tenger partján terül el. Északon a Finn-öböl, nyugaton a Balti-tenger, délen Lettország, keleten pedig Oroszország határolja. Területe 45 100 km2, tehát kb. feleakkora, mint Magyarország; nagyobb Dániánál, Svájcnál, Hollandiánál vagy Belgiumnál. 818 sziget tartozik hozzá, ami különösen akkor érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy a szomszédos Lettországnak egy szigete sincs. A legnagyobb észt szigetek Saaremaa (Ösel, 2709 km2) és Hiiumaa (Dagö, 965 km2).
          Észtország területének nagy részét a jégtakaró formálta: olvadása során lerakódott rendkívüli mennyiségű homok- kavics- és agyagtömegből alakult ki Dél-Észtország dombvidéke. A Peipsi és a Võrtsjärv valaha sokkal nagyobbak voltak, és csak a mai Tartu helyén választotta el őket egy szoros. Észak- és Nyugat-Észtországban a jég simára gyalulta a mészkőréteget, közben morénából, kavicsokból, mészkődarabokból rakott kisebb dombokat. A szigetek és a tengerparti síkság évezredek alatt emelkedtek ki a tengerből: a föld emelkedése a mai napig elérheti az évi 3-4 millimétert. Éppen ezért Észtország területe – ha nem is észrevehetően – évről évre nő.
          Észtország nyugati és északi része sík, magasabb dombok, fennsíkok csak az ország délkeleti részén találhatóak. Legmagasabb pontja, a Suur-Munamägi (Nagy-Tojáshegy) 317 méterre emelkedik a tengerszint fölé (ez egyben a Baltikum legmagasabb pontja). Legnagyobb tava az Oroszország határán fekvő Peipsi (más néven Pejpusz-tó vagy Csúd-tó), ill. az ország közepén található Võrtsjärv. Észtország területének nagy része erdő, ill. mocsár. A növénytakaró a jégkorszak után fokozatosan hódította vissza Észtország területét. Kb. tízezer évvel ezelőtt a tundraszerű növénytakarót tűlevelű erdők váltották fel. Bár a jégkorszakból hátramaradt víz nagy része eltűnt, nagy kiterjedésű mocsarak maradtak vissza. Közép- Észtország megtelepedésre kevéssé alkalmas, nagy kiterjedésű mocsaras vidékei hozzájárultak a nyelvjárási-néprajzi határok kialakulásához. Gazdaságilag igen fontos a mocsarakból származó tőzegmoha. Emellett Észtország legfontosabb ásványkincse az olajpala.
          Észtország éghajlatát tekintve megosztott: a tengerparti sávon óceáni, az ország belsejében viszont kontinentális az éghajlat.

Az észtek elnevezései és csoportjai

          Az eesti, eestlane elnevezést az észtek csak a 19. század közepe óta használják magukra. Korábban maamees-nek, maarahvas-nak (maa 'föld', mees 'ember, férfi', rahvas 'nép': azaz helyi lakos(ság)), ill. a tartományok szerint nevezték meg magukat. Az észt népnév először Tacitus Germániájában bukkan fel Aesti alakban. Ekkor azonban valószínűleg a balti népekre vonatkozott, és csak később vált a mai észtek nevévé. A szó valószínűleg germán eredetű, de jelentése bizonytalan.
          A finnek virolainennek nevezik az észteket, az országot pedig Viro-nak hívják (bár ma már elterjedőben van az eestiläinen, Eesti forma is). Ez az elnevezés az északkeleti Viru tartomány nevéből ered: a finnek ennek a nevét vitték át az egész országra. Hasonló a története az észtek lett elnevezésének is: az Igaunija 'Észtország', igaunis 'észt' elnevezések forrása a mai Délkelet-Észtország területén fekvő ősi fejedelemség, Ugandi neve. Az oroszok az észteket korábban csúdoknak, csuhonyeceknek nevezték, már azonban az esztonszkij, esztonyec elnevezés az elterjedt.
          Az észtek két nagy néprajzi csoportra oszlanak: az északira és a délire. A déli észtek tkp. Észtország délkeleti részében, Tartutól délre, a Võrtsjärvtől keletre laknak. A déli észtek keleti peremén élnek a sajátos néprajzi csoportok alkotó szettuk: ortodoxok, és erősen hatott rájuk az orosz kultúra – ugyanakkor megőriztek néhány olyan archaikus sajátságot is, melyet a többi észt nem. Archaikus, hosszú énekeik különös értéket képviselnek. Az északi észtek is elkülönülnek a tulajdonképpeni északiakra, ill. az északkeletiekre, de közöttük sokkal kisebbek a különbségek, mint a déli és az északi észtek között. Sajátos néprajzi csoportnak tekinthetők a szigeteken élő észtek.

Az észtek története a független Észtország megszületéséig

          Észtország területe kb. 13 000 évvel ezelőtt kezdett felszabadulni a jégtakaró alól. Az első lakosok több mint kilencezer évvel ezelőtt érkezhettek a mai Észtország területére. Ezt a népességet (a Kunda város közelében feltárt leletek alapján) a kundai kultúra népének nevezik. (Lehetséges, hogy már a jégkorszak előtt éltek emberek ezen a területen, de a jég pusztításának következtében ennek semmilyen nyoma nem maradhatott fenn.) Az ie. 3. évezred táján jelenik meg Észtország területén a fésűskerámia-kultúra. Nevét az agyagedényeiken található fésűszerű bélyegzőlenyomatról kapta. Úgy tartják, hogy ez a betelepülő finnugorok kultúrája. Mivel Finnországból korábbinak tartott leletek is előkerültek, elképzelhető, hogy a finnugorok Észtországban is már korábban megjelentek. Az adatok alapján ez a kultúra a mai Novgorod környékéről áramlott be a mai észt területekre.
          Időszámításunk előtt 2500 évvel dél felől is új bevándorlók érkeztek. Zsinórmintákkal díszített agyagedényeket, csiszolt kőből készített, csónak alakú harci baltákat használtak. A bevándorlók letelepedtek a fésűskerámia-kultúra népe közé. Ők voltak a mai balti népek, a lettek és a litvánok elődei. Míg a fésűskerámiásokat a mongoloidosan széles arc és a kiugró járomcsont jellemezte, addig a harcibaltásoknak europid vonásaik voltak. A harcibaltások hozták magukkal az állattenyésztés (kecske, sertés, marha, juh) és a földművelés (árpa, búza, zab) technikáját. Idővel a két népcsoport összeolvadt. A Nyugati-Dvinától (Daugava, Rīga folyójától) északra a finnugor eredetű nyelvjárások, délre a balti nyelvjárások váltak uralkodóvá. Ez a határ később fokozatosan északra húzódott, elsősorban a lívek beolvadásának következtében.
          A bronzkorban (i.e. 2. é.e. közepe – i.e. 7. sz.) a lakosság nagyrészt megerősített településeken élt, gazdálkodásukban a földművelés, állattenyésztés, halászat és vadászat egyforma jelentősséggel bírt. A bronzeszközöket főként Skandinávia, Poroszország és Észak- Németország területéről szerezték be, de használatban maradtak a csontból és kőből készített vágószerszámok is. A korai vaskorban már a mezőgazdaság és az állattenyésztés a legfontosabb gazdasági ág. Ekkor már helyben is megindult a vasolvasztás. Az 5-8. században igen sok háború folyhatott Észtország területén. A megerősített településeket földvárakká alakították át. Feltehetően a balti törzsek támadták a finnugorokat. A mai Lettország keleti feléről, úgy tűnik, ekkor menekültek el a finnugorok. Ugyanebben az időben a skandinávok településeket hoztak létre az észt tengerparton és a szigeteken.
          A késői vaskorban (9-13. sz.), ill. elsősorban annak második felében Észtország kulturális és gazdasági tekintetben is sokat fejlődött. A lakosság száma gyorsan nőtt, új települések sora jött létre. Észak-Észtországban kezdtek átállni a háromnyomásos gazdálkodásra, rozst, árpát, búzát és zabot termesztettek; gazdag birka- és marhacsordáik voltak – Dél-Észtországban a sertés is igen fontos volt. A területen több vasöntőműhely is működött. Kereskedelmi kapcsolataik Skandináviától Kijevig terjedtek. A tartományokat választott tisztviselők vezették. A vagyoni rétegződés nem volt jelentős, a falvakhoz közös legelők, kaszálók, erdők és halászhelyek tartoztak. Egy férfinak több felesége is lehetett. Nem volt ismeretlen a házi rabszolgaság intézménye sem. Az észtek és szomszédaik időnként zsákmányszerző hadjáratokat folytattak egymás ellen, de egymás leigázására megfelelő erő híján nem is törekedhettek. Míg a 8-10. században a skandinávok pusztították az észt partvidéket, addig a 11-12. században nekik kellett rettegniük az észtek hajóitól. 1187-ben az észtek elpusztították Svédország addigi fővárosát, Sigtunát: ettől az időtől kezdve lett Stockholm a svéd főváros.
          Az észtek a 13. századig tudták megőrizni függetlenségüket. A németek 1201-ben megalapították Rīgát (ma Lettország fővárosa), és innen indították keresztes hadjárataikat a lettek, a lívek és az észtrek ellen. A dánok 1222-ben hódították meg Észak-Észtországot, de már 1219-ben (egy korábi észt erődítmény helyén) megalapították Tallinnt (a város neve a Taani linn 'dán város' kifejezésből származik). Utolsóként Saaremaa tudott ellenállni, 1227-ig. Erről a korszakról Lett Henrik krónikája számol be. 1343-ban Szent György éjszakáján széleskörű parasztfelkelés robbant ki. Ezt sikerült leverni, de a dánok inkább kivonultak Észtországból: területeiket eladták a német lovagrendnek. Így a dán kézen maradt Saaremaa kivételével a teljes észt terület a Német Lovagrend kezébe került. A német kézen levő baltikumi területek három fő tartományra oszlottak: a mai Észtország északi része volt Estland (Estonia), a mai Lettország nyugati része kb. Rīga vonaláig Kurland, a mai Dél-Észtország és Kelet-Lettország pedig Livland (Livónia).
          A Német Lovagrend a 16. században összeomlott, az észtek lakta területeken Dánia, Svédország és Lengyelország osztozott. Ebben az időben a lengyel trónon Báthory István ült: ő alapította a tartui jezsuita szemináriumot, mely az egyetem elődjének tekinthető. A jezsuiták észt nyelvű kiadványokat is nyomtattak, de ezeknek alig maradt nyomuk. 1629-ben szinte egész Észtország a svéd korona birtoka lett (ismét csak Saaremaa maradt dán kézen). Megindult a reformáció, és ezzel együtt a népoktatás is. 1632-ben II. Gusztáv Adolf megalapította a tartui egyetemet (egy évvel korábban Tallinnban alapított gimnáziumot). 1686-ban jelentek meg nagyobb számban észt népiskolai tankönyvek Forselius, a neves pedagógus tollából. 1721-ben a Nagy Északi Háborúban Észtország Oroszországhoz került, de bizonyos autonómiát kapott: ez azonban nem az észtek, hanem a német birtokosok jogait biztosította. Csak a 19. század végén indult meg az oroszosítás: ekkor rövid ideig az egyetemen is oroszul folyt az oktatás.
          Az észtek megkeresztelése a 13. században csupán formális volt, századokon át megőrizték pogány hitüket. Ezen csak a reformáció változtatott. Ez az 1520-as években érte el Észtországot. 1525-ben Németországban már észt nyelvű lutheránus könyveket nyomtattak, de ezeket a katolikusok elégették. 1535-ben megjelent észtül Luther katekizmusa, majd bibliarészletek is. Az 1558-ban kitört livóniai háború nem kedvezett a könyvkiadásnak. Csak a svéd uralom megszilárdulása után jelenhettek meg újabb kiadványok. 1686-ban jelent meg az Újszövetség, 1739-ben pedig a teljes Biblia.
          Estlandban 1816-ban, Livlandban 1819-ben törölték el a jobbágyságot. A föld azonban a földesúr tulajdonában maradt, a paraszt csak bérlője volt. A század második negyedétől kezdve azonban egyre többen tudták megvásárolni a földeket, és megkezdődött a parasztok közötti vagyoni differenciálódás. Ezzel párhuzamosan a módosabb parasztok gyermekei közül egyre többen tanultak a tartui egyetemen: kialakulóban volt az észt ébredés. Az észt kulturális felemelkedés azonban már a század elején, az ún. esztofil mozgalommal kezdődött. Ebben elsősorban az észt kultúra iránt érdeklődő németek vettek részt. A század második felében az észt nyelv és néprajz kutatására tudományos társaságok alakultak. Tallinnban megindult az észt nyelvű színjátszás. A tallinni német színház igazgatója Kotzebue, a híres német drámaíró volt: darabjait észtül is játszották. Az észt nemzeti öntudatot nagyban emelte a Kalevipoeg, az észt nemzeti eposz megjelenése (1857-61). 1869-ben rendezték meg az első dalosünnepet: ez a kórustalálkozó az észt kultúra egyik legfontosabb eseményévé vált.
          A 19. század elején megindult az iparosodás, a század végére Észtország Oroszország egyik legiparosodottabb vidékévé vált.

A hagyományos észt kultúra

          Bár a háromnyomásos földművelés már az i.sz. 2. évezred elején elterjedt, az erdőirtásos földművelés nyomai még a 19. században is megvoltak. A legfontosabb gabona a rozs volt, de emelett fontos szerepet játszott a zab és az árpa is. Az utóbbi századokban a legfontosabb táplálékká a burgonya vált. A ruházkodás alapanyaga a lenből készült vászon volt. A háziállatok közül a szarvasmarha és a sertés voltak a legjelentősebbek. A méhészet átmenetet képzett az erdei és a házi méhészet között: a méheket fatörzsből vájt kaptárszerű odúba telepítették. A vadászat elvesztette gazdasági jelentőségét, a halászat pedig csak a szigeteken és a tengerparton volt számottevő. A folyókon, tavakon való halászat nem volt jelentős, de sok ősi halászeszközt megőrzött.
          Az észt parasztok jellegzetes háza a rehielamu volt. Ez egyszerre volt gabonaszárító és lakóház. A mennyezeti rudakon száradtak a cséplésre szánt gabonakévék. Az egyetlen szobában, rehetubában nem volt kémény, a füst az ajtón keresztül távozott. Ez egészségtelen volt, a gabonát viszont a füst tartósította és sajátos ízt kölcsönzött neki: ennek köszönhetően az észt gabona Nyugat- Európában keresett árucikk volt. A rehetuba mellé nagy, fűtetlen helyiséget (rehealune) építettek. Itt csépelték a gabonát, télen pedig kocsiszínként, istállóként szolgált. A rehetuba köré raktárhelyiséget építettek, így az közvetlenül nem kapott fényt. A 19. században ezek a raktárak elmaradtak, a rehetuba ablakot kapott és tisztaszobává lépett elő. Ekkoriban már kémény is volt. Az épületek általában rönkfából épültek, és négyszögben ölelték körül az udvart. A többi épülettől kissé távolabb állt a szauna. Az udvar körül gyakran alacsony, kőből rakott kerítés húzódott.
          A hagyományos észt népviseletet már a 19. század közepén kezdte kiszorítani a városi öltözet. Főleg az északi népviseletben sok az új elem. Délen eredetibb formában maradt meg a viselet, délkeleten pedig keveredett az új és a régi öltözet. A szettuknál orosz hatás figyelhető meg. A női viseletet hímzés díszíti, északon az inda- és virágminták, délen a geometrikus minták a jellemzőek. Az ékszerek közül jellegzetes az inget elől összefogó kerek csat, a sõlg. Ez a szettuknál a mellkason hordott hatalmas ezüstkúppá fejlődött. Az észt népművészet nagyon fontos területe a fafaragás: a söröskancsók, kanalak, hámigák díszesen faragottak. Mivel az edények általában fából készültek, a fazekasság nem volt jelentős.
           Az egymástól elzárt észt tanyák sokszínű folklórt őriztek meg. Az észt népdalok gyűjtése már a múlt század negyvenes éveiben megindult. Országos mozgalomban gyűjtötték a népdalokat. Ma a tartui Kreutzwald múzeum folklórgyűjteménye több mint 300 000 dalszöveget őriz, és ezek közül 20 000 kottás lejegyzés. A hosszú, epikus dalok mellett nagy a lírai, ill. alkalmi dalok száma. Az észt népdalok többsége 4-6 szomszédos hangra épülő skálából építkezik. Az észt dalok egyszólamúak, de az oroszokkal szomszédos szettuk dalai többszólamúak. Az észt népköltészet legfontosabb formája az ún. regivers (észtül regivärss), a trochaikus formán alapuló, gondolatpárhuzamokban bővelkedő, alliterációkkal és asszonánccal gyakran élő vers. Az észt dal általában rövidebb, mint a finn. Hangulatilag igen sokféle lehet. Fontos hangszerük a kannel, mely a finn kantelével rokon. Ez húros hangszer, melyet pengetni szoktak, de vonós változata is van. A fúvós hangszerek közül a különböző sípok, a szarvból készült dudák, ill. a kecskeduda voltak elterjedtek. A 19. században a hegedű, ill. a tangóharmónika is elterjedt.
          Az észt mesére különösen a német, a skandináv és az orosz mese hatott, és sok a hasonlóság az észt és a finn mesék között. Az orosz mesék terjedését segítette az orosz hadseregben eltöltött 25 év: az észt katona megtanulta és hazavitte az orosz meséket. A német mesék a földesúri kastélyokban dolgozó, dajkák és cselédek révén jutottak el az észtekhez. Az archaikusabb réteghez tartozó mesék hősei vízianyó és víziapó. A hajdani totemizmus emlékét őrzik azok a történetek, amelyekben a medve rokonként bukkan fel. A legkedveltebb népmesemotívum az észteknél az édeslány és a mostohalány története. Ennek számos változata van. Kedveltek még az ördögről szóló novellisztikus történetek. Ezekben a furfangos észt paraszt rászedi az erős, de ostoba ördögöt. Gyakoriak az állatmesék is, ám ezek nem különböznek jelentősen Európa más népeinek állatmeséitől. Az észt mesék nyitó- és zárómotívumai általában egyszerűek, a mesék viszonylag realisztikusak. A mesehősök ugyanúgy élnek, mint bármelyik észt paraszt. (Az észt muinasjutt 'mese' szó szerint régi történetet jelent.) A tündérmesék is kevésbé rémisztőek, mint a hasonló német vagy orosz mesék. Míg az epikus énekeket általában nőktől jegyezték fel, a híres mesemondók inkább férfiak voltak. A legtöbb mesét általában vándor kézművesek, pásztorok és koldusok tudták: utóbbiak gyakran meséléssel fizettek a szállásért és a vacsoráért. A mesélés ideje általában az esti pihenő, az éjszakai pásztorkodás és a téli munkák ideje volt.

Észtország a 20. században

          1917 április 12-én Estland tartományból és Livland tartomány északi részén, tehát az észtek lakta területen új kormányzóság jött létre: Észtország. 1918. február 24-én ez a kormányzóság kihirdette függetlenségét, de néhány napon belül német csapatok szállták meg. A területet Szovjet- Oroszország is meg kívánta kaparintani: először őket, majd a németeket is sikerült kiverni Észtország területéről, sőt, az észtek segítsége nélkül a lett függetlenség sem születhetett volna meg. 1920. február 2-án Tartuban megkötötték az észt—szovjet-orosz békeszerződést. Ebben Szovjet-Oroszország örökre lemondott az Észtország szembeni területi igényeiről. Észtországhoz került a Narva folyó keleti parti sávja és a korábban Oroszországhoz tartozó, de szettuk által lakott déli terület is.
          A függetlenség kivívása után az észtek földreformot hajtottak végre: a mezőgazdasági termelékenység növekedett, csökkentek a szociális feszültségek. 1921-ben Észtországot felvették a Népszövetségbe. Az első köztársaság idején rendkívüli kulturális fejlődés ment végbe: a nyelvújítás során létrehoztak egy törvénykezési, hivatali, jogi feladatokat is ellátni képes nyelvet; kiépítették a nemzeti nyelvű oktatást az elemi iskolától az egyetemig; fellendült a könyvkiadás és a sajtó; országos könyvtárhálózat épült; tíz hivatalos és csaknem ezer hivatalos színház működött. 1924-ben Észtországban 24 mozi volt, 1939-ben már kétszer annyi. 1928-ban indultak meg a rádióadások. 1918 és 1940 között Észtország minden nehézsége ellenére mintaállamként működött. A nemzetiségek teljes körű autonómiát élveztek. A gazdaság is jól működött: az 1930-as évek végén az egy főre eső nemzeti jövedelem meghaladta a finnországit! Minden azonban mégsem volt tökéletes: 1934 és 1937 között a szélsőjobboldali hatalomátvétel veszélye miatt Konstantin Päts elnök tekintélyelvű diktatúrát vezetett be. 1938-ban azonban visszatértek a demokratikus kormányzáshoz.
          1939-ben Németország és a Szovjetunió megkötötte az ún. Molotov-Ribbentrop-szerződést. Ebben a két állam Közép-Európát befolyási övezetekre osztotta fel. A három balti állam a szovjet befolyási övezetbe került. A Szovjetunió arra kényszerítette Észtországot, hogy tekintettel a feszült külpolitikai helyzetre engedélyezze a területén szovjet támaszpontok létesítését. 1940 júniusában pedig megszállta Észtországot, szovjetbarát kormányt juttatott hatalomra. Ez a kormány augusztusban kérte Észtország felvételét a Szovjetunióba. Ezzel Észtország végképp elvesztette a függetlenségét, és Észt Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió tagköztársaságává vált. Bár a Szovjetunió bekebelezte a Baltikumot, és az új határokat a nyugati hatalmak tényként el is ismerték, soha nem ismerték el a balti államok bekebelezésének jogosságát. Ennek köszönhető, hogy bár a független észt állam nem létezett, elismert emigráns kormánya működött, mely több államban konzulátust is fenntarthatott. (Az emigráns kormány 1992 október 7-én, az első demokratikus választások után fejezte be működését.)

          R. Conques angol történész szerint a szovjet dokumentumok fényében arra lehet következtetni, hogy a balti államok lakosságának 25%-ra azonnali megsemmisítés várt. A függetlenség idején aktív politikusokat szinte mind deportálták és kivégezték – a többiek hamarabb menekültek az öngyilkosságba. 1941. június 14-én 10 205 embert deportáltak. Az előre összeállított névsorokon szereplőkön kívül az utcán véletlenszerűen összefogdosott embereket is elhurcoltak. Az Észt Köztársaság idején kiadott könyvek, folyóiratok elégetését már 1940-ben megkezdték.
          A háború kitörésekor újabb áldozatokkal járt az általános mozgósítás és a gyárak kényszerevakuálása. 30 000 észt fiatalt soroztak be. Őket a hátországban deportáltakként kezelték, nagy részük munkatáborokban pusztult el. A visszavonuló szovjet hadsereg külön alakulatokat hozott létre, melyek feladata a gyárak, raktárak, olykor egész falvak elpusztítása volt. Fegyveres ellenállás tört ki, az erdei testvérek partizánmozgalma több helyen átvette a hatalmat. Mire a németek elérték Észtországot, a Vörös Hadsereg Észtország jelentős részéről már elmenekült. Nagyobb harcok alakultak ki azonban Tartu környékén, ahol a történelmi városmag nagy része megsemmisült. A németek nem állították helyre Észtország függetlenségét. Tervük az volt, hogy a háború után a Baltikumot teljesen elnémetesítik. A háború idejére Észtországot teljesen a hadsereg érdekei szerint rendezték be: az észt olajpalából készült benzin látta el az egész Nord hadseregcsoportot. Deportálták a zsidókat és a cigányokat, de az észtek közül is legalább hétezren haltak meg koncentrációs táborokban. Ugyanakkor kb. 10 000 észt indult a németekkel a keleti frontra, hogy végleg elpusztítsa a Szovjetuniót.
          Amikor 1944-ben az oroszok áttörték a leningrádi ostromgyűrűt, és ismét az észt határokat fenyegették, a demokratikus ellenzék is felajánlotta segítségét a németeknek. A mozgósításra negyvenezren jelentkeztek. Ez azonban megijesztette a németeket: féltek egy önálló észt hadsereg kialakításától, és halasztgatták a felfegyverzését. Amikor azonban bevetésük nem tűrt további halasztást, az észt egységek több helyen is visszaverték a Vörös Hadsereg támadását. A szovjetek válaszul súlyos bombatámadásokat indítottak: Narvát teljesen elpusztították, és különösen kegyetlenül (elsősorban a lakóövezeteket megcélozva) támadták Tallinnt. A narvai földszorost így is csaknem fél éven át sikerült tartani. Mindeközben a németek tisztogatást hajtottak végre a „túlságosan nemzeti érzelmű” észtek között: ez csökkentette a harci morált. Gyakran a német hadvezetés nem vetette be az észt egységeket, és ezért szenvedett veszteségeket. 1944 szeptemberében a németek már az evakuálásra készültek. Ekkor az észtek nemzeti kormányt alakítottak, kikiáltották a semlegességet, és követelték az idegen csapatok távozását. Hatékonyan fékezték a szovjetek előrenyomulását, és a németek ellen is felvették a harcot. A hónap végére azonban a szovjetek elérték Tallinnt. A nemzeti kormány egyetlen lényeges eredménye az volt, hogy menekülők ezrei számára biztosították a távozást az ország területéről.
          Az oroszok ismét elfoglalták Észtországot, de a partizánháború még évekig folyt. Az erdei testvérek időnként kisebb településeket is elfoglaltak, sőt, egyszer elfogtak egy pénzszállító vonatot is. Utolsó csoportjukat csak 1952-ben sikerült megsemmisíteni, de magányos harcaikban még 1964-ben, 1974-ben és 1978-ban is estek el erdei testvérek.
          1944 és 1945 során az Észt SZSZK-tól elcsatolták Petserimaa jókora részét (a szettu területeket), és a Pszkovi Területhez csatolták. A Narva folyótól keletre eső területeket a Leningrádi Területhez csatolták. A kolhozosítási mozgalmat 1947-ben kezdték, a magángazdaságokra megfizethetetlen adókat vetettek ki. 1949 elején mégis csak a tanyák 5,8%-a csatlakozott a kolhozokhoz. 1949 márciusában ismét több tízezer embert hurcoltak Szibériába, elsősorban „kulákokat”. A deportálás elől elbujdosók helyére „tartalékokat” jelöltek ki. Az év végére a parasztbirtokok 80%-a csatlakozott a kolhozokhoz. Később a kolhozokat erőszakkal egyesítették, és a központokból irányították gazdálkodásukat. A mezőgazdasági termelés katasztrofálisan visszaesett.
          A második világháborúban kb. 60 000 észt harcolt – a front mindkét oldalán. Az új szovjet megszállás elől 70 000 ember menekült el, főleg értelmiségiek. 1940 és 1953 között deportálták Észtország lakosságának 24%-át. Eközben erőltetetten folyt az iparosítás: miközben a munkahelyek száma nőtt, a termelékenység visszaesett. Míg az észteket deportálták, az új munkahelyekre oroszok százezreit telepítették be. Egész városok (pl. Narva) oroszosodtak el. (Míg az észtek aránya 1945-ben 97,3% volt, addig a nyolcvanas évek második felére ez 61,5%-ra csökkent..
          1950-ben leváltották a korábbi kormányt, egy részüket deportálták, kivégezték. A hivatalokba Oroszországban felnőtt, eloroszosodott észteket ültettek: ők gyakran észtül sem tudtak rendesen. Felszámolták a kulturális intézményeket, tömegesen zártak ki diákokat az egyetemről, tudósokat az akadémiáról, írókat az írószövetségből. Színházakat és más művészeti intézményeket zártak be. Sokakat száműztek, több jelentős író Szibériában halt meg. Megsemmisítették az emlékműveket, tömegesen keresztelték át az utcákat, újságokat. Mind az ortodox, mind a lutheránus papokat elűzték, a templomokat bezárták.
          Mindezek ellenére a hatvanas évekre Észtország a Szovjetunió legliberálisabb részévé vált. Ebben közrejátszott az is, hogy ekkoriban a Baltikum bizonyos részei kezdtek megnyílni a nyugati turisták előtt is. (Ugyanakkor pl. Tartu, az egyetemi város, az észt kultúra központja a kilencvenes évekig zárt város volt, mivel a közelében volt a Baltikum legjelentősebb katonai repülőtere.) Az volt a cél, hogy a külföldiek modern, európai, emberi társadalmat lássanak a Szovjetunióban. Ennek következtében a szolgáltatási szféra jóval fejlettebb volt, mint a Szovjetunió más területein. A turistákon és rokonokon keresztül nyugati használati cikkek kerültek az országba. Észak- Észtországban a lakosság a finn televíziót nézte, így képet kapott arról, milyen az élet a világ „másik felén”, és eljutottak hozzá olyan hírek is, melyek egyébként a szovjet cenzúrán fennakadtak. Észtország liberalizálódása olyan messzire ment, hogy egyesek már nem is tartották a Szovjetunió részének. Ilyen esetekről több anekdota is fennmaradt. Az egyik szerint egy, a Szovjetunió távoli részéről érkezett sportolócsapat – azt hívén, hogy végre külföldre jutottak – menedékjogot kért Tallinnban. A kulturáltabb életkörülmények, a magasabb életszínvonal azonban azzal járt, hogy egyre többen vándoroltak be Észtországba. 1970-ben már csak a lakosság 68%-a volt észt.
          Az észt mezőgazdaság ugyan sokkal jobban működött, mint a szovjet átlag, de a nyugati termelési színvonaltól elmaradt. A kisebb kolhozokat gyakran kombinátokba vonták össze, a kisebb falvakat, tanyaközpontokat felszámolták: a hagyományos településrendszer összeomlott. A korábban megművelt területeket sok helyen visszafoglalta az erdő. A művelt területek aránya a szovjet megszállás ötven éve alatt a felére esett vissza. A hetvenes évek közepére az iparcikkhiány mellett megjelent az élelmiszerhiány is.
          A viszonylag szabadabb hatvanas éveket a szigorúbb hetvenes évek követték. Az életszínvonal nem csökkent, sőt, tovább nőtt, de csökkent a korábban sem széles szólásszabadság. Északkelet- Észtországban a betelepülő oroszok kerültek többségbe. A helyzetet súlyosbította, hogy a betelepülő oroszok túlnyomó többsége alacsony műveltségű, kulturálatlan ipari munkás vagy egyenesen lumpen elem volt. Előfordult, hogy bedobálták az észt iskolák ablakait, és romlott a közbiztonság. A hetvenes évek végén erős oroszosítási program indult. Az eredeti tervek szerint az orosz nyelv tanítását már az óvodában el kellett volna kezdeni – ez azonban sosem valósult meg. A színházakban nőtt az orosz nyelvű darabok száma, a felsőoktatási intézményekben bizonyos tantárgyakat csak oroszul volt szabad tanítani, a hivatalos ügyintézés kizárólag orosz nyelven folyt, a postákról, korházakból eltűntek az észt nyelvű űrlapok stb. Új lakáshoz csak a betelepülők juthattak: a hivatalos statisztikák szerint a bevándorlók 70%-a összkomfortos lakásokban lakott, míg az észtek 70%-a tatarozatlan lakásokban, komfort nélküli házakban élt. A kilátástalan helyzet elkeserítette az észteket: alacsony volt a népszaporulat, igen magas volt az öngyilkosságok száma. Ugyanakkor a bevándorlók szinte csak fiatalok voltak,akiknek hamarosan gyermekeik is születtek. Úgy tűnt, az észtek hamarosan kisebbségbe kerülnek saját hazájukban.
          Az erőszakos iparosítás nem csak bevándorlással, de környezeti katasztrófákkal is járt. Különösen a vizek szennyezése volt nagy. 1974-ben ugyan Észtországban hozták létre a Szovjetunió első nemzeti parkját (Lahemaa), de ez nem igazán változtatott az általános képen. Nem véletlen tehát, hogy a glasznoszty idején az észt ellenállás először környezetvédelmi színezetet öltött: új foszfátbányák megnyitása ellen tiltakoztak. (Természetesen a foszfátbányák megnyitása betelepülők újabb tömegét jelentette volna.) A természetvédelmi mozgalmak mellett a Műemlékvédelmi Társaság vezette az ellenállást.
          Az észtek kezdetben csak a Szovjetunión belüli gazdasági önállóságot, később már a teljes függetlenséget tűzték ki célul maguk elé. 1989. augusztus 23-án, a Moltov-Ribbentrop-paktum 50. évfordulóján több, mint kétmillió ember vett részt abban az élőláncban, mely Tallinntól Rīgáig, onnan pedig Vilniusig húzódott. (A lánc állítólag a világűrből is látszott.)
          1991. augusztus 20-án, kihasználva a zavaros moszkvai helyzetet, Észtország kikiáltotta függetlenségét. Szeptember 17-étől az ENSZ tagja.
          1992-ben bevezették az észt koronát. Az orosz csapatok 1994-ben hagyták el Észtországot. Észtország nem kapta vissza azokat a területeket, amelyeket 1944-45-ben csatoltak el. Ha azonban ezekről lemondana, akkor az Észt SZSZK utódjaként ismerné el magát. A mai Észt Köztársaság azonban az első köztársaság jogutódjának tartja magát (és a világpolitikában is ekként ismerik el), tehát nem engedhet meg olyan lépést, amellyel legálissá tehetné az 1940 és 1992 közötti állapotokat. Észtország hajlik a kompromisszumra, és hajlandó lenne lemondani ezekről a területekről, ha az új határvonalat rögzítő szerződésbe belekerülne, hogy Észtország szovjet megszállása törvénytelen volt. Erre azonban Oroszország nem hajlandó. Oroszország arra számított, hogy szatelitállamként továbbra is a kezében tudja tartani a balti államokat. Miután várakozásai nem teljesültek, külpolitikai offenzívába kezdett, és elsősorban azzal vádolta Észtországot, hogy elnyomja a helyi oroszokat. Mindebből csupán annyi igaz, hogy csak azok az orosz nemzetiségűek kaphattak automatikusan észt állampolgárságot, akiknek felmenői már 1940 előtt is Észtországban éltek. A többieknek állampolgársági vizsgát kell tenniük: észt nyelvi és állampolgári ismereteikről kell beszámolniuk. Az észt állampolgárság az európai átlaghoz képest könnyen megszerezhető. Ugyanakkor az észtországi oroszok Észtországban született gyermekei már automatikusan megkapják az állampolgárságot. Függetlenül attól, hogy észt állampolgárok-e, a helyi oroszok széleskörű jogokkal rendelkeznek: az általános iskolától az egyetemig anyanyelven tanulhatnak, a hivatalokban oroszul is intézhetik ügyeiket, saját országos rádióadójuk van, a televízió gyakran sugároz orosz nyelvű műsorokat, a mozifilmek észt és orosz feliratosak. Különösen soknak tűnik ez, ha az Oroszországban élő más nemzetiségiek jogaival vetjük össze.
          Észtország az utóbbi években sikeresen stabilizálta gazdaságát. Az egyik legesélyesebb EU-tagjelölt. Politikai élete demokratikus és kiegyensúlyozott. Míg egy évtizeddel ezelőtt a boltok üresen tátongtak, ma minden kapható, és egyre inkább elérhető is. Az életszínvonal folyamatosan emelkedik. Észtország Kelet-Közép-Európa legsikeresebb államának tekinthető.

Az észt művelődés

          Ma kb. 1 150 000 észt él a világon, nagyrészt az anyaországban, bár viszonylag sokan élnek Oroszországban, Svédországban és Kanadában is. Egy kis nép kultúrája általában nagy teljesítményeivel is nehezen válik olyan ismertté, mint egy nagy nép akár kevésbé kiugró teljesítményével is. De éppen úgy, ahogy a legnagyobb magyar művészek közül is csak kevesen váltak világszerte ismertté, az észtek nagy kulturális értékei sem mindig jutottak el a nagyvilágba. Ismeretlensége ellenére az észt kultúra gazdag, teljes értékű európai nemzeti kultúra.

          A modern észt kultúra megalapozása talán az 1739-es Bibliával kezdődött. Ez északi nyelvjárásban íródott, és mivel déli nyelvjárású teljes Szentírás később sem követte, az északi irodalmi nyelv használata délen is elterjedt. Talán ennek köszönhető az egységes észt nép kialakulása. Korábban ugyanis külön északi (revali, azaz tallinni), és déli (dorpati, azaz tartui) irodalmi nyelv volt használatban. Természetesen a kiadványok gyakran viseltek magukon nyelvjárási jellegzetességeket. Észt nyelvű könyveket ekkoriban elsősorban német papok írtak: ezek erősen moralizáló történetek voltak. Az első terjedelmesebb észt vers, Käsu Hans Siralmas éneke a 18. század első negyedéből való. 1766-67-ben jelent meg az első észt hetilap.
          A 19. század első felében az esztofilek tevékenysége, ill. a jobbágyfelszabadítás segíti elő a kulturális felemelkedést. Ekkor alkotott az első jelentős észt költő, Kristian Jaak Peterson (1801—1822). Költőként csak később kezdték értékelni, a korban fontosabb volt, hogy lefordította Ganander Mythologica Fennicáját (svédről németre). Ez újabb lökést adott az észt népköltészet kutatásának. A gyűjtőmunka legjelentősebb szervezője Friedrich Robert Faehlmann volt. Ő hozta létre az Észt Tudós Társaságot (Őpetatud Eesti Selts), és ő vetette fel először, hogy az összegyűjtött hősi énekekből eposzt kellene összeállítani. Ezt Friedrich Reinhold Kreutzwald valósította meg. Az eposz, a Kalevipoeg ugyan később készült el, mint a finn Kalevela, de nem annak másolata. A Kalevalát Lönnrot az összegyűjtött népi énekekből fűzte össze, maga viszonylag kevés sort írt hozzá. Ezzel szemben Kreutzwald nem népi énekekből, hanem prózai mondákból építkezett, és ezeket a mondákat öntötte a hagyományos észt versformába. Így a Kalevipoeg sokal kevésbé eredeti népi mű, mint a Kalevala, bár mind tartalma, mind formája népies. Mint eposzt általában a Kalevipoeget tartják sikeresebbnek, bár finn testvére a világon sokkal ismertebb. (A Kalevipoeg magyarul is megjelent Bán Aladár, majd Bereczki Gábor nyersfordítása alapján Rab Zsuzsa fordításában.) Kreutzwald mellett a kor legjelentősebb költőnője Lydia Koidula, akinek elsősorban hazafias versei váltak népszerűvé. Az ő édesapja, Johann Voldemar Jannsen adta ki a kor legjelentősebb lapját, az Eesti Postimeest: ennek utódja a mai napig a vezető észt napilap.
          1872-ben jött létre az Észt Írók Társasága, az Eesti Kirjameeste Selts. A társaság két irányzatra oszlott: az egyik irányzat inkább népművelői, a másik társadalmi-politikai célok szolgálatába akarta állítani a társaságot. Ekkoriban a későromantikus stílus jellemzi leginkább az észt irodalmat. A századforduló uralkodó stílusirányzatává a realizmus válik. A kor legjelentősebb írója Eduard Vilde, a költők közül pedig az impresszionizmus felé hajló Juhan Liiv. A modern észt líra első jelentős alkotója Gustav Suits, aki az észt nemzeti értékek mellett az Európa felé való fordulást hangsúlyozta. (Nem nehéz felfedezni a párhuzamokat a magyar Nyugattal.) A próza legjelentősebb alkotója ekkor Friedebert Tuglas, aki impresszionista-szimbolista novelláival és regényeivel hoz újat. Az első köztársaság idején ismét a realizmus lesz a vezető stílusirányzat. Legjelentősebb alakja Anton Hansen Tammsaare. Ötkötetes családregénye, a Tõde ja õigus (Igazság és jog) a műfaj legjobbjai közé tartozik. Sajátos egyéniség a korban a félig lett August Gailit, akinek novellákban íródott poétikus regénye, a Toomas Nipernaadi évtizedeken át az egyik legnépszerűbb regény volt Észtországban. A negyvenes és ötvenes évek nem kedveztek az észt irodalomnak, de a hatvanas évek viszonylag felszabadult légkörében sok új író jelentkezett. Műveik gyakran filozofikusak, ironikusak, abszurdak. Közülük Paul-Erik Rummo, Enn Vetemaa, Jaan Kross és Arvo Valton nevét említhetjük. A költők közül talán Jaan Kaplinski a legjelentősebb. A kilencvenes években újra megélénkült az irodalmi élet. Ma még nehéz megítélni, mely érték lesz maradandó, de összességében az irodalmi élet legérdekesebb jelenségének az etnofuturista mozgalom tűnik. Ez a hagyományos népi kultúra értékeit és a technika legmodernebb vívmányait próbálja összekapcsolni. Érdekesség, hogy a stílusirányzat az oroszországi finnugor népek körében is több alkotót magával ragadott. A modern észt irodalomból Emil Tode és Viivi Luik művei már magyarul is olvashatók.
          Egy gazdag irodalomról nehéz röviden átfogó képet adni. Ha azonban valaki az észt irodalom iránt érdeklődik, szerencsésnek tarthatja magát, hiszen magyarul viszonylag sok észt irodalmi mű olvasható. Az észt irodalom magyarországi tolmácsolásában a legfontosabb szerepet Bereczki Gábor és Fehérvári Győző játszotta.

          Az észt zenei élet igen gazdag. A hagyományőrző, népzenét játszó együttesek mellett a nemzeti kultúrában fontos szerepe van a kórusmozgalomnak. Ez a 19. században a németektől indult el, de a legnagyobb sikert a Baltikum népeinél aratta. Az első, 1869-es dalosünnep óta kisebb-nagyobb megszakításokkal ötévente megrendezésre kerülő nagyszabású koncert az észt kultúra egyik legfontosabb eseménye. Ekkor összegyűlnek az ország kórusai, és az erre a célra kialakított dalostéren együtt énekelnek: egyszerre akár több ezren is. Különösen fontos volt az 1989-es dalosünnep: erről kapta nevét a „daloló forradalom”. Állítólag az észtek éneke az éjszaka csöndjében még Helsinkiben is hallatszott. Az észtek három legismertebb zeneszerzője Arvo Pärt, Erki-Sven Tüür és Veljo Tormis. (A londoni Királyi Zeneakadémia a 2000. évi fesztiválját Arvo Pärtnek szentelte.) Pärtet elsősorban vallásos témák foglalkoztatják, különböző egyházak zenei hagyományaira épít. Erki-Sven Tüür pályáját az In Spe nevű progresszívrock-zenekarral kezdte, később a gregórián énekstílus hatott rá. Jelenlegi stílusát „újkomplex” stílusnak szokás nevezni: a zenekari mikropolifónia és az ellentétes formák együtthatása jellemzi. Veljo Tormis a hetvenes években fordult a regivers felé, kalevalai témájú műve az A vas megátkozása, mely szólistákra, kórusra és sámándobra íródott. Jelentős még az Elfelejtett népek című ciklusa, melyben balti-finn népzenét dolgoz fel kórusművekké.
          A komolyzene mellett életerős az észt könnyűzene is. Míg a Szovjetunió más részein a rockzenekarok be voltak tiltva, és csak a legigénytelenebb esztrádot lehetetett játszani, addig az észtekhez a finn televízión keresztül minden irányzat eljutott, és az észt hatóságok kevésbé voltak szigorúak. Ennek köszönhetően az észt rockzene viszonylag színvonalas és sokszínű volt, és az a mai napig.

          A képzőművészet nemzetközi áramlatai Észtországba a német lovagokkal együtt érkeztek. A gótika és a reneszánsz emlékei általában a templomi és az épületszobrászat köréből származnak. Fennmaradt néhány értékes oltár, sírkő és ereklyetartó is. Különösen az alnémet és a németalföldi művészet hatása volt jelentős. Barokk emlékekkel viszont nem találkozhatunk. Klasszicista stílusban alkotott Karl és Gerhard von Kügelgen: az előbbi főleg portrékat, az utóbbi tájképeket festett. Karl von Kügelgen a Tallinnról készített képeivel vált híressé. 1803-ban Tartuban rajziskola nyílt.
          Az első igazi észt festő Johann Köler (1826—1899). Pétervárott tanult, majd Itáliába ment tanulmányútra. Itt erősen hatott gondolkodásmódjára Garibaldi nemzeti mozgalma, Pétervárra visszatérve támogatta az Észt Írók Társaságát és más nemzeti intézményeket. Elsősorban a klasszicista ábrázolásmódtól elszakadt, lélektanilag hiteles portréival vált híressé. Ő festette az első, kifejezetten észt gyülekezet számára épült Kaarli kirik (Károly-templom, Tallinn) freskóit.
          Az első jelentős észt szobrász August Weizenberg (1837—1921). Kovács fia, asztalosként dolgozott Berlinben, majd Pétervárott és Münchenben tanult szobrászatot. Később Rómában alkotott, ahol az észt mitológia alakjait faragta márványba, ill. az észt kulturális élet nagyjairól készített portrékat. Az első köztársaság idején szobrai a tartui Vanemuine színházat és a tallinni közkönyvtárat díszítették.
          Paul Raud (1865—1930) munkássága már az impresszionizmust előlegezi meg. Parasztportréi és kisméretű tájképeivel vált híressé.
          A húszas években a különböző izmusok, elsősorban az impresszionizmus és az expresszionizmus képviseltették magukat az észt képzőművészetben. A hatvanas években a képzőművészetben is megjelentek azok a nyugati irányzatok, amelyek keletebbre már nem jutottak el. A legismertebb észt képzőművész talán Kalev Mark Kostabi, aki az Egyesült Államokban él. A kilencvenes évek Észtországának legsajátosabb művésze Navitrolla, akinek karikatúrába hajló szürrealista képei igen jellegzetesek.

          Az Észtország legrégebbi építészeti emlékei a középkorból származnak: a korábban emelt földvárak és faerődítmények helyét ma vagy a helyükön megmaradt dombok őrzik vagy német és dán városok épültek rájuk. A középkori kőépületek azonban a hanzakultúra emlékei: ezeket a várakat, erődítményeket, házakat és kastélyokat a dán és német lovagok és kereskedők emelték, az észt parasztok pedig szegényes viskókban laktak. Mára azonban a középkori maradványok az észt kultúra fontos részévé váltak. Az országban sok helyen találhatunk várromokat, Tallinnban pedig – Európában szinte egyedülálló módon – érintetlenül állnak a középkori városfalak. Ez annak köszönhető, hogy abban az időben, amikor Európa nagyvárosait modernizálták, és a városfalakat lebontották, Tallinn éppen hanyatlott, és nem volt szükség a város bővítésére. Viszonylag épségben megmaradtak a középkori erődítmények Narvában és Kuressaaréban (Saaremaa fővárosában) is. A középkori kereskedők lakóházai, raktárai, céhközpontjai különösen Tallinnban maradtak meg épségben. A tipikus észak-európai kereskedőház földszintje volt a lakószint, az emeletek pedig raktárként szolgáltak. Az emeletre csigával húzták fel az árut, és hogy ne ütűdjön a falhoz, az ilyen házak homlokzata kifele dől. A tallinni városháza Európa legrégebbi városházái közé tartozik. (Tallinn belvárosa ma a világörökség része.)
          A keresztény hittérítés templomok építésével járt együtt. Az egykori kisebb fatemplomoknak mára nyomuk sem maradt. A nagyobb templomokat északon kőből, délen vörös téglából építették. Ezekből igen sokat megcsodálhatunk ma is. Lenyűgöző látványt nyújtanak a 15. században Tallinn melletti Brigitta kolostor (Pirita klooster) falai is. Tallinnban több középkori templom is megmaradt.
          A balti német kultúra jelentős emlékei még az észtországi kastélyok. Ezek a 17. században még viszonylag egyszerű, egyemeletes, masszív, néhány szobás kő- vagy faépületek voltak. A 18. században azonban az orosz piacok fontosabbakká váltak, és gazdasági fellendülés következett be. A kastélyokat stukkókkal és műmárvánnyal díszítették, megjelentek a falfestmények és a kristálycsillárok, francia bútorokkal és meisseni porcelánnal rendezték be őket. A kastélyok körül parkokat alakítottak ki. A 19. században a neogótikus stílus jellemezte a kastélyokat, később az újromantikus stílus is megjelent.. A kastély mellett a birtok fontos épülete volt a szeszfőzde is: ez biztosította a tulajdonos jövedelmények nagy részét. (Érdekesség, hogy gyakran a kocsmák, fogadók, postaállomások épületei is a kastély díszítményeit utánozták.) Az észt fügetlenség kivívása után néhány kastélyt iskolává alakítottak, de többségük a német nemesi családok kezében maradt. A szovjet időkben ezekből is iskolákat, öregek otthonát, szanatóriumokat, sőt, kolhozirodákat csináltak. Mivel a kastélyok a német kultúra emlékei voltak, nem tekintették őket műemlékeknek. A hetvenes évektől ugyan nagyobb figyelmet fordítottak rájuk, de igen sok kastély addigra már súlyos károkat szenvedett. Az újra függetlenné vált Észt Köztársaság turisztikai célokra próbálja felhasználni a megmaradt, rekonstruált kastélyokat.
          A klasszicista építészet leginkább Tartuban hagyott nyomott. Itt állt a legendás kőhíd, melyet 1939-ben a visszavonuló szovjet csapatok romboltak le. Klasszicista stílusban épült az egyetem főépülete és a csillagvizsgáló is.
          Az észt városok külső övezeteire nagyon jellemzőek a fából épült bérházak, melyekhez kertes udvar is tartozik. Jellemzői, hogy keskeny telekre épültek, a lakószoba ablakai az utcára nyílnak, a ház mögötti udvarban pedig melléképületek (szauna, fészer, korábban gyakran istálló is) álltak.
          Amikor Észtország függetlenné vált, hiányzott a valódi észt nemzeti építészet. Éppen ezért a nemzeti szempontból fontos épületek, pl. színházak, a nemzeti társaságok székházainak tervezésére nemzeti romantikus stílusban alkotó finn építészeket kértek fel. A harmincas években mégis létrejött egy sajátos észt építészeti stílus: ez leginkább egy hagyományos észt építőanyagot, a mészkőt használta fel funkcionalista elvek szerint. A legjelentősebb észt építész Herbert Johanson és Eugen Habermann volt. Közös munkájuk az észt parlament épülete.
          Az első köztársaság idején az észt városok nem nőttek jelentősen. A szovjet korszakban azonban hatalmas lakótelepek épültek. Ezek építészetileg igen silányak. Korunkban Észtországban legfeltűnőbb az új bank- és irodaépületek építése. Ezek általában nem különböznek a máshonnan jól ismert üvegfalú tornyoktól, és általában nem is illeszkednek a városképbe.

          Az első köztársaság idején megszületett az észt filmművészet. A húszas évek élénk filméletét a harmincas években a pangás követte: 1932 és 1940 között egyetlen játékfilm sem készült. A korábban elkészült 17 játékfilm általában romantikus nemzeti érzelmektől fűtve, megszépítve mutata be az észt történelmet. A gyengéb játékfilmek mellett kitűnő dokumentumfilmek születtek.
A szovjet időkben az észt filmgyártásban paradox helyzet alakult ki. A központi hatalom nagylelkűen finanszírozta a filmgyártást, de ugyanakkor ideológiai nyomást gyakorolt rá. Ennek ellenére az észt film viszonylag távol tudott maradni a szovjet sémáktól. Az észt játékfilmek általában vígjátékok vagy irodalmi feldolgozások: ezek skálája a lélektani drámáktól a gyermekkori történetekig terjed. Igen jók az ekkor készült észt dokumentumfilmek és természetfilmek is. Mark Soosaar dokumentumfilmrendező Pärnuban minden évben rangos dokumentumfilm-fesztivált szervez.
          Észtországban kitűnő animációs filmek is készültek. A Tallinnfilm gyerekfilmstúdiójából önállósult műhely abszurd, ironikus, vizuális sziporkákkal teletűzdelt alkotásokat hozott létre. A legjelentősebb rendező Priit Pärn, aki igen soik nemzetközi fesztiváldíjat is nyert.
          A kilencvenes években készült 27 játékfilm többsége a háborús időszak morális válságával, a nemzet történelmi tragédiájával foglalkozik. Mivel az észt filmek igen erősen kötődnek a nemzeti történelemhez, és a nemzeti identitást erősen hangsúlyozzák, nehezebben jutnak el a külföldi nézőkhöz.

Bibliográfia

Észtország a fordulat előtt (Folia Estonica I.) Válogatta és szerkesztette: Bereczki Gáborné Mai Kiisk, Szombathely, BDF, 1994.
Észtország a fordulat után (Folia Estonica II.) Válogatta és szerkesztette: Bereczki Gáborné Mai Kiisk, Szombathely, BDF, 1994.
M. Laar – L. Vahtre – S. Vahtre – H. Valko: Észtország története (Folia Estonica VII.), Szombathely, BDTF, 1999.
Az észt irodalom kistükre Jaan Kross válogatásában, Bp., Európa, 1969.
Az aranyfonó lányok Észt népmesék. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Bereczki Gábor, Budapest, Európa, 1968.
Észt költők Huszadik századi észt líra, Budapest, Európa, 1975.
Harangok kondulása. Kellade hellus Huszadik századi észt líra I-II., Szombathely, BDF, 2000.
Eesti kirjanduse bibliograafiline leksikon Toimetanud E. Nirk ja E. Sõgel, Tallinn, Eesti Raamat, 1975.
Fehérvári Győző: Észt irodalom In: Világirodalmi lexikon 2, Bp., Akadémiai, 1993, 1264-1265.
Eesti rahvakultuur Koostanud ja toimetanud Ants Viires ja Elle Vinder, Tallinn, Eesti Entsüklopeediakirjastus, 1998.