Tartalom

A hantik lakóhelye

A hantik elnevezései

A hantik és a manysik története 1918-ig

A hagyományos hantik és manysik kultúra
          Az életforma és a tárgyi kultúra
          A népköltészet és a népzene
          A hitvilág

A hantik és a manysik története 1918 után

A manysi művelődés ma

Bibliográfia



A hantik lakóhelye

          A mintegy 23000 fős hanti népesség Oroszországban, ezen belül Nyugat-Szibériában, az Ob folyó középső és alsó folyásánál, illetve az Ob mellékfolyóinál (Kazim, Pim, Tremjugan, Agan, Vah, Vaszjugan, Jugan, Szalim, Irtis, Demjanka, Konda) él. Közigazgatásilag lakóhelyük Oroszország Tyumenyi és Tomszki Területe. A Tyumenyi Területen belül 1931-ben alakult meg az 558000 km2 területű Hanti-Manysi Autonóm Körzet. Mint a körzetet magát, a körzet fővárosát (Hanti–Manszijszk) is az itt élő két őshonos népről nevezték el, a folyamatos orosz betelepülés miatt azonban a hantik és a manysik ma már csupán 1,5%-át képezik a körzet népességének. (Csak az összevetés kedvéért: a negyvenes években meg a lakosság 40%-át tették ki.) Élnek még hantik az észak felől szomszédos Jamal-Nyenyec Autonóm Körzet délnyugati csücskében, egyes településeik pedig már a keletről határos Tomszki Területhez tartoznak.
          Az oroszokon és a hantikon kívül vannak más nemzetiségű lakói is a körzetnek. Északnyugaton két uráli nép szomszédos a hantikkal, a szamojédok közül a tundrai nyenyecek, valamint a permi ághoz tartozó zürjének. Nyugatra laknak a fent említett manysik (más néven vogulok), keletre pedig a szintén szamojéd ághoz tartozó erdei nyenyecek és szölkupok. Délről szibériai tatár népek határolják a hantik lakóhelyét. Ezek a nemzetiségek Nyugat-Szibéria őslakói, a folyamatos, és egyre gyorsuló ütemű bevándorlás miatt azonban a lakosságnak ma már csak kis hányadát alkotják.
          A Hanti–Manysi Nemzetiségi Körzet javarészt a tajga övezetébe tartozik, északi részei pedig átmenetet képeznek a tundra felé. A területet javarészt tűlevelű erdők borítják, valamint sűrűn szabdalják folyók, közöttük nagy kiterjedésű mocsarakkal, lápokkal. Az éghajlati viszonyok magyar szemmel igen mostohák, az uralkodó évszak a tél, mely hosszú és igen hideg, a januári átlaghőmérséklet -20 – -22 fok. A tavasz és az ősz rövid, egy-két hónapra korlátozódik, és ezek is hideg hónapok, még júniusban is vannak éjszakai fagyok. A nyár sem hosszabb egy hónapnál, s ilyenkor (azaz júliusban) 15 – 17 fokos középhőmérsékletre lehet számítani.

A hantik elnevezései

          A hantiknak ugyanúgy két elnevezésük van, mint a legtöbb uráli népnek: van egy belső, amellyel ők nevezik magukat (mint a magyaroknak a magyar), és van egy külső, amellyel más népek nevezik meg őket (mint a magyaroknak a Hungarian, ungarisch, vengerszkij stb.). A külső elnevezés, az osztják tatár eredetű, onnan került az oroszba a 16. században, jelentése feltételezhetőleg 'nem mohamedán nép' volt. Épp emiatt az általánosabb jelentés miatt más népeket is neveztek osztjáknak: a jenyiszeji osztják név a nem finnugor nyelvet beszélő ketekre vonatkozik, a narimi osztják, avagy osztják-szamojéd megnevezés az uráli nyelvcsaládhoz tartozó szölkupokat jelölte, s a tulajdonképpeni osztjákok neve obi, illetve jugriai osztják volt.
          Belső elnevezésük, a hanti (amely nyelvjárásonként egy kicsit más és más hangalakú: kanteg, hante, hanti) ősi örökség, az uráli alapnyelvből eredeztethető. Alapnyelvi alakja kunta, jelentése pedig 'nemzetség' lehetett. A magyarban ebből származik a had szó, a finnben is található megfelelő kunta 'közösség' jelentéssel.
          A nevek kapcsán még érdemes kitérni a Jugria földrajzi névre, a legkorábbi írott források ugyanis a manysikat és a hantikat jugriaiaknak, lakóhelyüket Jugriának nevezik. Bár a Jugria név emlékeztet az onogur népnévre (ez volt a magyarság török elnevezése, amely a szláv nyelvek közvetítésével egész Európában elterjedt, s ebből származnak a magyarság fent említett külső elnevezései, azaz pl. az ungarisch, Hungarian, vengerszkij), eredetét tekintve mégis más. Obi-ugorokról lévén szó, még érdemes megemlíteni, hogy a három nyelvet, azaz a magyart, vogult és osztjákot közösen jelölő ugor elnevezés sem kapcsolódik a magyarok külső megnevezéséhez – ez egy fiktív név, tudományos műszó, ami az uráli családfa egy ágát jelöli.
          Visszatérve a hanti és az osztják nevekre, az utóbbit a hantik nem használják magukra, sőt, Oroszországban már hivatalosan is a hanti népnevet használják, mert az osztják megnevezés az orosz nyelvhasználatban pejoratív, lekicsinylő jelentéstartalmat nyert.

A hantik és a manysik története 1918-ig

          A két obi-ugor nép, a manysik és a hantik történelme igen szorosan összefügg. Ők egy népnek is tartják magukat, bár a nyelvi különbségek miatt nem értik egymást (igaz, egy nyelvnek két, egymástól távoli nyelvjárását beszélő emberek között is felléphetnek megértési nehézségek). Anyagi és szellemi kultúrájuk hasonlósága alapján a történeti források is általában együtt említik őket. Kettéválásuk idejét sem tudjuk meghatározni, már csak azért sem, mert lehetetlen lenne kibogozni, hogy nyelvükben és kultúrájukban mi a közös örökség, és mi az, amit már kettéválásuk után vett át az egyik nép a másiktól.
          Az obi-ugorok története különösen érdekes a magyarság etnogenezise szempontjából, hiszen amikor a finnugor egység felbomlott, az ugor ág még több mint ezer évig együtt maradt, majd később kettéváltak magyarokra, és obi-ugorokra (azaz a későbbi manysik és a hantik elődeire).
          A finnugor egység felbomlása során, az i. e. 3. évezred végén, két nagyobb csoport különült el egymástól, tudományos megnevezésük szerint a finn-permi és az ugor. Valószínűleg a finn-permi csoport nyugat felé húzódott, míg az ugorok korábbi élőhelyükön, az Urál déli részétől az Ob felső folyásáig terjedő hatalmas ligetes-sztyeppés területen maradtak. Szomszédságba kerültek déli eredetű, minden bizonnyal ősiráni nyelvet beszélő népcsoportokkal, akik magukkal hozták Közép-Ázsiából a földművelés és az állattartás ismereteit. Ezeket eltanulták tőlük az ugorok, olyannyira, hogy a régészeti leletek tanúsága szerint az i. e. 2. évezred első felében a termelés már túlsúlyban van a halászattal és a vadászattal szemben. Ismerték a lótartást, ezt bizonyítják az olyan közös kifejezések, mint ló, nyereg, fék, másodfű ('két éves') ló, harmadfű ('három éves') ló. Ismerték a bronzművességet, ebből a korból származik az ón szavunk.
          A Kr. e. 2. évezred vége felé az éghajlat szárazabbá válása miatt az ugor népcsoport kettévált. Egy csoportjuk megmaradt korábbi élőhelyükön, és fokozatosan áttért a nomadizáló állattartásra. Ők voltak a magyarok elődei. A másik csoport viszont észak felé húzódott, a csapadékosabb területekre, hogy földművelő-állattenyésztő életmódját folytathassa. Elkeveredtek a korábban ott élő népcsoportokkal.
          Ennek a keveredésnek még ma is nyomát őrzi egy, az obi-ugor népek folklórjában és társadalmában található kettősség: mindkét nép két frátriára (több nemzetséget magába foglaló csoport, melynek tagjai egymás közt nem házasodhatnak) oszlik. A frátriák neve mós és por. A mós frátria tagjai lenézik a porokat, önmagukat a legfelsőbb isten leszármazottjainak tartják, míg a porok ősének a buta, gonosz emberevő óriást tekintik. A mósok kultúrájukban a lókultuszt őrzik, a porok viszont a medvekultusz hagyományozói.
          A mós frátria tagjai lehetnek tehát az ugor eredetűek, míg a porok a velük összeolvadt, az ő nyelvüket átvett (tehát finnugor nyelvűvé vált) ismeretlen nyugat-szibériai vadásztársadalom tagjai.
          Kétféle tegeztípus található az obi-ugoroknál: az erdei vadász népekre jellemző hátra akasztható, illetve a lovas sztyeppi népeknél ismert övre szerelhető típus. Ez utóbbit csak lovas népek körében használják, a gyalogos vadászat során szinte zavaró. Meglétét tehát a korábbi lovas kultúrával magyarázhatjuk. A másik típus valószínűleg az ismeretlen nép öröksége.
          Egy másik klímaváltozás miatt az időjárás csapadékosabbá vált, és a tajgaövezet határa délebbre tolódott. Ezért a mezőgazdasági termelés visszaszorult, és előtérbe került a máig uralkodó halászat és vadászat, elősegítve az addig nomád obi-ugorok és a már korábban is ott élő halász-vadász népesség keveredését. Az obi-ugor népek hatalmas területen szóródnak szét: észak-déli irányban az Ob torkolatvidékétől a sztyepp és a ligetes sztyepp határáig, kelet-nyugati irányban pedig az Ob medencéjétől az Urál európai oldaláig. Az ősmanysi és az őshanti nyelvek elkülönülése valószínűleg időszámításunk első századaiban indul meg.
          A Kr. u. 1. évezredben sem éghajlati változás, sem nagyobb népmozgás nem mutatható ki. Régészeti leletek alapján szerezhetünk tudomást a déli területeken a földművelés és a lótenyésztés továbbéléséről, északon pedig a halászat és a vadászat egyre dominánsabbá válásáról. Itt az évezred vége felé elterjed a házi réntartás. Tovább él a bronzművesség, de egyre nagyobb teret hódít a vas. Ennek megmunkálásában az európai részen élők jártak az élen. Itt a kovácsmesterség nagy tekintélynek örvendett. Azonban az orosz és a török eredetű, fejlettebb technikával készült fémeszközök megjelenésével a helyi fémművesség elsorvadt. Hasonló sorsra jutott a fazekasság is, mivel a cserépedények helyett egyre inkább idegen eredetű fémedényeket használtak. Ma azonban ugyanazokat a díszítőmotívumokat találjuk nyírkéregből készült edényeiken, mint évszázadokkal ezelőtt a cserépedényeken.
          A szibériai őshonos népek életét döntő módon változtatta meg a 12. században induló orosz terjeszkedés, melyet a Novgorodi Fejedelemség irányított. Az egyre szaporodó írásos forrásoknak köszönhetően ettől kezdve már nyelvrokonaink életét is könnyebb nyomon követni. Ezekből a feljegyzésekből tudható, hogy a hódítók a meghódított népeket prémadó fizetésére kötelezték. A harcok a novgorodiak és az obi-ugorok között változó sikerrel folytak, az 1193-ban Jugria ellen küldött seregeket például csaknem teljesen megsemmisítették a lakóhelyüket védő hantik és manysik. Az összecsapásról szóló beszámolókból az is megtudható, hogy a jugriaiak ekkor még nagyrészt az Urál európai oldalán éltek, hiszen a harcok is itt folytak. A 13. században szüneteltek a küzdelmek, a Novgorodi Fejedelemséget is, az obi-ugorokat is lefoglalta az a mongol támadás, amely még Magyarországon is végigsöpört (tatárjárás). A 14. században újra fellángoltak a harcok, s ekkor már az Urál keleti oldalán csaptak össze a novgorodiak a jugriaiakkal. Az obi-ugoroknak sikerült egy darabig feltartóztatni a támadókat, de végül 1364-ben a novgorodi sereg egészen az Obig nyomult, meghódította a folyó torkolatvidékét, s megkezdődött az őslakosok pravoszláv hitre térítése.
          A 15. században nagyot változott az egyes orosz fejedelemségek hatalmi helyzete: Novgorod folyamatosan hanyatlott, s a fejedelemségek közül a Moszkvai Fejedelemség vált a legerősebb államszervezetté (ennek a folyamatnak a betetőzéseként maga Novgorod is Moszkva fennhatósága alá került 1487-ben). Az obi-ugorok a gyengülő Novgoroddal ismét fel tudták venni a harcot, egy Aszika nevű manysi fejedelem például többször felülkerekedett orosz ellenfelein. Sőt, amikor az uszty-vimi püspök hadjáratot indított a jugriaiak megtérítésére, az Aszika vezette manysi csapatok ellentámadása olyan erőteljes volt, hogy 1455-ben egészen Uszty-Vimig eljutottak, a várost felégették, a püspököt pedig megölték. (Uszty-Vim a mai Komi Köztársaság területén található, a köztársaság fővárosának, Sziktivkárnak a közelében.) Moszkva hódításával szemben azonban nem tudtak sokáig védekezni: 1483-ban III. Iván cár már a behódoló obi-ugor fejedelmek küldöttségével tárgyalt. Az őslakosok ellenállását véglegesen az 1499-es expedíció számolta fel, amelynek során az ellenük küldött 4-5000 katona 50 fejedelmet ejtett rabságba és 40 várat rombolt le. Ekkor még nem a teljes obi-ugor népesség került orosz fennhatóság alá, ugyanis a 14-16. században délkeleti csoportjaik a Szibériai Tatár Kánság adófizetői voltak, s részt vettek az állam belső hatalmi harcaiban is. 1580-ban azonban a Jermák vezette hatalmas keleti hadjárat eltörölte a kánságot, s megindult az orosz közigazgatás kiépítése, melynek keretében városokat is alapítottak. Ezután legközelebbi nyelvrokonaink sorsát már a cári hatalmi politika határozta meg.
          A hódítások kezdetén az oroszok jelenléte nem változtatott jelentősen az obi-ugorok életformáján, hűbéri viszony alakult ki hódítók és hódítottak között. Az orosz kormányzat különféle szolgálatokat várt el az őslakosoktól. Ezek közül legfontosabb a hadi segítség volt: ugyan az obi-ugoroknak kicsiny (100-200 fős) seregeik voltak, azonban terepismeretük és ügyességük igen hatékonnyá tette őket. A katonai feladatok mellett a közigazgatás kiépítéséhez is hozzá kellett járulniuk, olyan erődítményeket hoztak létre ekkoriban segítségükkel, mint Szurgut, Berjozovo, Tomszk. Természetesen meg is adóztatták fejedelemség új alattvalóit, de az adó beszedésének kiváltsága az obi-ugorok fejedelmeit illette meg, sőt, a kodai fejedelemség adómentes terület volt, a kodai fejedelemnek nem kellett adót továbbítania a kincstárnak.
          Az orosz gyarmatosításnak kezdeti szakaszára jellemző, hogy az őslakosok számára viszonylag tág mozgásteret biztosított, így az obi-ugor fejedelemségek belső élete nem változott. A nemzetségi társadalom még az orosz hódítások előtt felbomlott, s kialakultak a már többször említett kisebb fejedelemségek, élükön a fejedelmekkel, akik a nemzetségfők hatalmát örökölték. A fejedelmek hatalmának alapja a vagyon volt, s a társadalom is vagyoni alapon rétegződött. A fejedelmi család tagjai nagy tekintélynek és jelentős politikai hatalomnak örvendhettek, ennek következtében szövetségeket kötöttek egymással, vagy háborúkat indítottak, s más efféle diplomáciai tevékenységet folytattak. A következő réteg a társadalmi ranglétrán a szolgálattevőké volt, nekik nem kellett adózniuk, hanem katonai szolgálattal tartoztak a fejedelemnek. A katonai akciókhoz a fejedelem látta el őket fegyverrel és munícióval, viszont a hadizsákmány jelentős része is a fejedelem kincstárát gazdagította. Amikor ilyen típusú szolgálatot nem kívánt tőlük a fejedelem, akkor prémek ajándékozásával mutatták ki hódolatukat. Az adófizető osztjákok általában azok közül kerültek ki, akiknek fejedelemséget szomszédaik a magukéhoz csatolták, s számukra az adózás kényszer volt. A legalsóbb társadalmi réteget rabszolgák képezték, akik legtöbbször szintén a fejedelemhez tartoztak. Közöttük és az adófizető csoport között képeztek átmenetet azok, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy az adót befizessék, s ezért adójukat ledolgozták a fejedelemnek.
          Ez a társadalmi berendezkedés tehát megmaradhatott az orosz terjeszkedés kezdeti szakaszában, hasonlóképp az ősi szokásokhoz. A hódításoknak ugyanis nem a hittérítés volt az elsődleges céljuk (a hódítóknak nem is lett volna ehhez megfelelő katonai erejük), így nem zavarta őket az őslakosok pogánysága és természethitükhöz kapcsolódó szokásrendszere. Sőt, igyekezték erősíteni a fejedelmek hatalmát, mert egyelőre hasznos segítőtársakat láttak bennük.
          Néhány évtizedig tartott csupán a viszonylag (legalábbis a továbbiakhoz képest) kedvező állapot. Ahogy az oroszok egyre biztosabban megvetették lábukat Szibériában, úgy veszítették értéküket szemükben az őslakosok szolgáltatásai, illetve úgy vált az egyedüli lényeges szolgáltatássá az adózás. Így a XVII. századtól már nem támogatták a fejedelmeket, s a fejedelemségeken belüli viszályokat kihasználva sorra közvetlen moszkvai fennhatóság alá vették valamennyit. A hódítók emellett kikötötték, hogy az évi kötelező adót csak prémben lehet megfizetni, pénzben nem, s emiatt mindenki vadászatra kényszerült, azok is, akiknek életterületén nem éltek olyan állatok, amelyek prémjét a hatóságok elfogadták adóként. Ezek a vadászok hosszas vándorlásra kényszerültek, míg családjuk otthon nyomorgott. Az orosz vezetőség pedig egy idő után nem csupán nem támogatta, hanem egyenesen tiltotta az őslakosok megkeresztelését: ennek természetesen szintén anyagi oka volt, a megkeresztelkedetteket ugyanis egy törvény alapján mentesíteni kellett volna az őslakosok adója alól. Moszkva fennhatósága tehát már a hódítások második szakaszában éhínséghez és nyomorhoz vezetett.
          A XVIII. század elején ismét változott a cári gyarmatosító politika, ekkorra ugyanis már elegendő volt a haderejük a térítőhadjáratokhoz. Így I. Péter elrendelte, hogy a hantikat és a manysikat meg kell keresztelni, s az ellenállás halállal büntetendő, ennek következtében a misszionáriusok itt is tűzzel-vassal végezték munkájukat. Ebből kifolyólag a térítés igen hatékonyan folyt, 1771-re például már csekély kivétellel az összes manysi pravoszláv, legalábbis a hivatalos dokumentumok szerint. Valójában azonban sosem fordultak el teljesen ősi természethitüktől, s szokásaikat is megtartották.
          A térítő hadjáratok gazdaságilag mindenesetre sikeresek voltak: egyrészt az egyházi nyilvántartás segítségével az adófizetők számát is pontosabban fel lehetett mérni, másrészt az új vallást igyekeztek arra felhasználni, hogy az őslakosokból minél engedelmesebb alattvalókat faragjanak. A „szelídítésre” nagy szükség is volt, mert az egyház is kivetette adóit a népre, s már a cári adózási követelményeknek sem lehetett eleget tenni, a kettős adóztatás pedig végképp elviselhetetlen volt. A XVIII. század végén ilyen feljegyzést lehet Antonij tobolszki metropolitánál olvasni: „Ebben az esztendőben némely helyen meghaltak az újkeresztények az éhségtől, a hírek szerint még egymást is megették.”
          Igen sötét képpel kell tehát szembenéznünk, ha nyelvrokonaink történelmét tanulmányozzuk, s a XIX. század sem hozott változást. Életkörülményeik nem változtak, azok, akik a délebbi területen áttértek a földművelésre, illetve azok, akiket a cári kormányzat a maga hasznára alkalmazott, menthetetlenül eloroszosodtak. Azok a manysik, akik még az Urál európai oldalán éltek, a folyamatos támadások következtében szintén beolvadtak a környező népességbe, vagy átkeltek az Urálon és keleten telepedtek meg. Szedte áldozatát a gyarmati kereskedelem is: az orosz és komi kereskedőknek ugyanis szokásuk volt a prémek ellenértékét alkoholban kifizetni, s ez az amúgy is kiszolgáltatott őslakosok helyzetét még elviselhetetlenebbé tette. Azzal is visszaéltek, hogy az őslakosok nem ismerték áruik valódi értékét: így a kereskedők jóval áron alul vásárolták fel termékeiket, a maguk kevésbé értékes árujáért viszont annál magasabb ellenértéket követeltek. Folytatódott az oroszok betelepülése azokra a területekre, melyeken földműveléssel lehetett foglalkozni, s így a cári fennhatóság utolsó két évszázada alatt az obi-ugorok gazdasági bázisukat teljesen elveszítették. A gyarmatosítók által behurcolt, mindaddig ismeretlen betegségek tovább apasztották az őslakosok lélekszámát. Mindez a 19. század végére jelentős népességfogyást eredményezett.

A hantik és a manysik hagyományos kultúrája

           A hantik és a manysik körében többféle életmóddal lehet találkozni. Legészakabbi csoportjaik, a tundrán élő hantik szamojéd típusú vándorló réntartással foglalkoznak: egy-egy család hatalmas, akár ezernél is több állatból álló nyájat terel. Ezek a nyájak és az őket hajtó családok folyamatos vándorlásban vannak, télen három-hatnaponta, nyáron kétnaponta változtatják szálláshelyüket, egy év alatt így több száz kilométert tesznek meg. Erre a vándorlásra télen a gyér táplálékot biztosító mezők, nyáron pedig a szúnyogok kényszerítik őket. Délebbre, a tajga-övezetben szintén jellemző a réntartás, de itt kisebbek a nyájak. Ennek az az oka, hogy legészakabbra a létfenntartás a réntartáson alapul: a család táplálékát, öltözékét a nyáj biztosítja, s emellett a közlekedést is a rének szállítóereje segíti. Az erdős tundrán azonban halászattal és vadászattal is foglalkoznak, itt a réntartás kiegészítő szerepet játszik. Az utóbbi típusú rénszarvastartást folytató gazdák évszakonként vándorolnak 20-40 km-es körzetben. Végezetül a legdélebbi csoportok letelepedett életmódot folytatnak, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak.
          A vándorló családok kúp alakú sátrakban laknak, ezeket régebben nyáron nyírkéreggel, télen rénszarvasbőrrel borították, ma már ugyanerre a célra gyári sátorponyvát használnak. Akik hosszabb időt töltenek letelepedve, gerendakunyhókat építenek maguknak, melyeket helyenként – a jobb hőszigetelés érdekében – a földbe mélyítenek. Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy a gerendák közét gondosan kitömik mohával. A rések eltömítésére nyaranta is nagy szükség van a szúnyoginvázió miatt. A kunyhók és a sátrak berendezése hasonló, ezekben csak a legszükségesebb holmikat tartják. Az élelmiszerek és minden egyéb a lábaskamrába kerül, mely furfangosan faragott lábai segítségével védi az ennivalót az egerek támadásától.
          Közlekedésre nyáron a folyókat használják, igen sokféle csónakjuk van. Az úgynevezett kiscsónakot egyetlen fa törzséből faragják, s első ránézésre meglehetősen ingatag lélekvesztő benyomását kelti, de az obi-ugorok tökéletesen bánnak az evezőkkel. Emellett vannak nagyobb csónakjaik, egyes vidékeken pedig kajütös bárkát használnak, amely nyári szállásul is szolgál. A motorcsónak is igen népszerű közlekedési eszköz. Télen különféle szánokat használnak, rénnel vagy lóval vontatottat, de a motoros szán is egyre terjed. Emellett természetesen a vadászok sítalpon is hosszú utakat tesznek meg.
          Az élelem megszerzése a családfő feladata, bár a vadászat egyre nehezebb feladat, hiszen a vadállomány egyre apad a környezetszennyezés és a túlzott irtás miatt. (A coboly például már a 17. században kihalt, mert az orosz hatóságok az adót prémben vetették ki, és a mértéktelen adó a vadállomány kiirtására kényszerítette az őslakosokat.) A hal szintén igen kedvelt élelem, ehhez részben hálós, részben rekesztékes halászat útján jutnak. A vadak elejtésének is gyakori módja a vadászat mellett a csapdaállítás. Úgyszintén a férfiak feladata a boronaház felépítése, s a háztartásban nélkülözhetetlen faeszközöket is ők faragják (bölcső, szán, síléc, csónak). Az asszonyok feldolgozzák az élelmiszereket, kikészítik a bőrt, ruhát varrnak, fát vágnak, vizet hordanak, edényeket készítenek, nyáron és koraősszel bogyókat gyűjtenek, és természetesen a gyerekekkel foglalatoskodnak. A gyerekek – már az egészen aprók is – mindenben segítenek szüleiknek, és így folyamatosan elsajátítják azokat a tevékenységeket, melyeknek segítségével a zord körülmények között is fent lehet tartani a családot.
          Táplálkozásukban igen nagy szerepe van a halnak, ezt füstölik, sütik, főzik, és még számtalan egyéb módon hasznosítják. Azok, akik elutasítják a finnugor rokonságot, sokszor emlegetik megvetően a „halzsíros atyafiság” szókapcsolatot – a halzsír azonban nagyon finom dolog, íze hasonlít a libazsíréhoz. Régebben a kenyeret is hallisztből sütötték, ma búzalisztet vásárolnak hozzá, vagy már magát a kenyeret vásárolják meg. Az otthon sütött kenyér tésztáját többféle anyag hozzáadásával gazdagíthatják: készítenek például ikrás kenyeret, különféle bogyókat tartalmazó kenyeret, hús vagy hal levével megdagasztott kenyeret, vérrel táplálóbbá tett kenyeret. Emellett fogyasztanak sokféle vadhúst, s táplálkozásukat nyáron – ősszel többféle bogyó is kiegészíti (fekete- és vörösáfonya, mocsári hamvas szeder, tőzegáfonya). Mindazonáltal egyre nagyobb szerepet kapnak a falusi boltokban beszerezhető pékáruk, tejtermékek, konzervek és zöldségek is.
          Alapvetően természeti népről lévén szó, tárgyaik, ruháik igen praktikusak, tükrözik alkotóiknak évezredes alkalmazkodását környezetükhöz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy használati eszközeikből hiányozna a szépség. Díszítőművészetükre a stilizált állat- és növényábrázolás, illetve egyéb változatos geometrikus motívumok jellemzőek. A bőrből készített női csizmákra és bundákra ezeket úgy teszik fel, hogy kétféle színű szőrből kivágják a mintákat, majd az apró darabkákat összevarrják. Ünnepi öltözeteiket igen dekoratívvá teszik az üveggyöngyből fűzött, hasonló geometrikus motívumokat tartalmazó melldíszek, ruhaszegélyek. Nyírkéregből készített edényeikbe, hordtáskáikba is ilyen típusú mintákat karcolnak úgy, hogy magát a mintát a kikarcolt, ezáltal más árnyalatú részek és az eredeti színű részek ellentéte adja ki.
          Hanti és manysi nyelvrokonaink legértékesebb szellemi alkotásai a népköltészet köréből kerülnek ki: ez az íratlan, szájról szájra hagyományozódó kincs formailag és tartalmilag is igen egyedi és magas színvonalú. Ezekből a művekből betekintést nyerünk mindennapi életükbe és hiedelemvilágukba. Reguly Antal, Munkácsi Bernát, Serafim Patkanov, Kustaa Fredrik Karjalainen, Pápay József és Artturi Kannisto gazdag gyűjtésének köszönhetően ismerheti meg a tudomány és a nagyvilág ennek a hatalmas folklórkincsnek egy töredékét.
          Műfajilag csoportosítva őket valószínűleg az igen sok idegen elemet tartalmazó mesék a „legfiatalabbak”, míg a kozmogóniai-mitológiai mondák, a medveünnepi színjátékok, az istenidéző igék és a számos alcsoportra osztható énekek a legarchaikusabbak.
          Ahogy nevük is mutatja, az énekek hagyományosan dallamhoz kötött, jórészt improvizatív műfajok. Formailag egymáshoz igen közel állnak, legtöbbször csak a cselekmény váza rögzített, és ebből az aktuális előadó kerekíti ki a művet, 2-3 néhány hangra épülő hangsor váltogatásával, gyakran töltelékelemek használatával, hogy a szöveg kitöltse a dallamot. Igen gyakori a gondolati illetve a szerkezeti párhuzam, az ismétlés és a hasonlat. A minduntalan felbukkanó állandó jelzők sajátos hangulatot teremtenek: az olvasó szeme előtt megjelenik a „táplálékban gazdag Ob, halban gazdag Ob”, a „kacsafej-kerekségű tó, fajdkakasfej-kerekségű tó”, vagy akár a „cobolyprémpuha imádság, állatprémpuha imádság”. A rím legfeljebb ragrímként vagy az ismétlések következményeként van jelen, helyette viszont a rengeteg alliteráció és figura etymologica biztosítja a zeneiséget. Az előadást hangszerrel is kísérhetik, régebben a darufa és a zenélő fa elnevezésű húros hangszerek voltak jellemzőek, ma viszont átveszi helyüket a hegedű.
          Az obi-ugorok hitvilága olyan gazdag, szellemeik száma olyan nagy, hogy lehetetlen pontos számukat és nevüket megállapítani. Ez azért is nehézségekbe ütközik, mert az egyes istenségek sorsa nem egyforma: a legfőbb istenek állandóak, de a személyes vagy a házi bálványokat, ha nem vagyunk velük megelégedve, bármikor lecserélhetjük. Arra is van példa, hogy valaki kölcsönadja a bálványát, mert az mindig segít. Ráadásul vannak olyan bálványok, amelyeket csak bizonyos területeken tisztelnek, ugyanakkor olyan is van, aki széles körű kultusznak örvend, de területenként máshogy nevezik. Gyakran nem lehet azonosítani, hogy ugyanannak az istenségnek más megnevezéseivel találkozunk, vagy több, egymástól különböző szellemmel van dolgunk.
          A hantik és manysik hite szerint a világ három nagy szférára tagolódik: felső világ (ég), középső világ (föld), alvilág (a föld alatt). A legfőbb isten Numi-Tórum, azaz Felső-ég Atya. Ő határozza meg születéskor a sorsot. Szeretetből irányít, ő a „jó” atyja. Az égben lakik, szent színe a fehér, tehát fehér állatot, fehér textíliát kell áldozni számára. Színe elé csak a leghatalmasabb sámánok juthatnak, és csak nagy kéréssel fordulnak hozzá, vagy még azzal sem, hisz úgyis minden eldőlt születéskor. Meh anki, Föld Anya Numi-Tórum felesége vagy anyja, ez helyenként különböző. A földben lakik, neki sötét színű állatot áldoznak, és az áldozat tárgyát nem fára akasztják, hanem a földre teszik.
          A két főisten nászából hét fiú és hét leány született, az ő nevüket és hatáskörüket már csak kevesen és pontatlanul tudják felidézni. Legfontosabb közülük Tyoresz naj imi, a Tűz istennője, Kaltes imi, aki születést segíti és az élettartamot határozza meg, Szornyi kan iki, aki a legtöbb mitológiában meglévő Világügyelő férfiú alakjával azonos, Asz iki, az Ob istene és a halak ura, valamint Kiny iki, az alvilág ura, a betegségek istene.
          Rajtuk kívül rengeteg helyhez (pl. folyóhoz, folyóághoz, erdőhöz, stb.) kötött szellem van, kik az adott hely legfőbb urai, szent ligetükben áldoznak nekik; valamint az egyes emberek is rendelkeznek védőszellemmel, aki az ő sorsukért felel. Hatókörük tehát kisebb, de annál nagyobb az igénybevételük. Gyakran előfordul, hogy a halottak szelleme is helyhez kötött bálvánnyá válik. Ezek a szellemek kendőkbe, rénszarvasprémbe burkolt fa- vagy rongybábuk formájában fizikailag is megjelennek. Emberszerűek, bár arcuk nem túl kidolgozott. Viszont lehet szárnyuk, több fejük, vagy egyéb nem emberre jellemző testrészük. Az egyéni védőszellemeket szimbolizáló bábukat a vándorló életmódot folytató obi-ugorok a szent szánon őrzik, míg a letelepült családok a ház közelében álló egylábú lábasházban.
          A XVIII. században kezdődött erőszakos térítések nem nagyon hatottak az obi-ugorok hitvilágára. Sokan megkeresztelkedtek, de továbbra is saját vallásukat folytatták, áldozatokat mutattak be, bálványokat készítettek. A kereszténység csak formaság volt számukra. Sok házban ma is látható ortodox ikon, amit különös tisztelet övez, hiszen más, mint egy obi-ugor bálvány, ráadásul aranyszínű, ezért úgy gondolják, hogy ez a leghatalmasabb háziszellem.
          Az obi-ugor hitvilágban a fiktív szellemek mellett egy valódi állat is igen fontos szerepet játszik: a medve. A legfőbb istenség földre szállt gyermekének tartják, vadászatához szigorú rítusok kötődnek. Leölése esetén többnapos medveünnepet tartanak, hogy kiengeszteljék az állat szellemét, különben bajt hozna rájuk. A medve lelke, csak úgy, mint az emberé, halála után is mindent lát és hall, ezért megpróbálják megtéveszteni, hogy ne jöjjön rá, hol van. Például ha oroszul beszélnek előtte, azt hiszi, oroszok ölték meg. De az oroszul még nem tudó hantik és manysik is megoldották a problémát: egész műnyelvet fejlesztettek ki, amely segítségével a medvéről tudnak beszélni, anélkül, hogy rájönne, hogy róla van szó. Például, ha csillagokról beszélnek, csak a medve nem tudja, hogy épp a szeme a téma.
          A medveünnepnek szigorú koreográfiája van. Meg van szabva, hogyan kell bevinni a medvét a házba, hol kell elhelyezni, minden a legapróbb részletekig. A csúcspont a medveünnepi színjáték, amellyel a medvét szórakoztatják. Ilyenkor fejük tetejére nyírkéreg álarcot húznak, nehogy a föntről lenéző istenek felismerjék őket, és a világ teremtéséről, a medve földre ereszkedéséről szóló jeleneteket adnak elő.
          Miután láttuk, hogy a természet szinte összes jelenségének szelleme van, azt is tudjuk, hogy a halottaknak is van szellemük, magától értetődik, hogy az obi-ugoroknak saját lelkükről is határozott elképzeléseik vannak. A férfiak öt, a nők négy lélekkel rendelkeznek, ezek feladata eltérő, és csakúgy, mint az istenségeké, elég kusza, legalábbis a külső szemlélő számára. A legfontosabb az úgynevezett árnyéklélek, ez tovább él az ember halála után is bogár formájában (ezért az obi-ugorok nem ölnek meg semmilyen bogarat). Az álomlélek madár alakú, alvás közben van az emberrel, egyébként az erdőben jár. Ellenben a kislélek vagy leheletlélek alvás közben hagyja el a testet, ő látja azokat a dolgokat, amiket mi álomként élünk meg. Ez a lélek reinkarnálódik, akár 4-5 emberben is újjászülethet. Hanti illetve manysi megnevezése, a lil, a magyar lélek szóval történetileg azonos.
          Ezek az elképzelések a hantik és a manysik temetkezési szokásaiban is tükröződnek. Miután az árnyéklélek a túlvilágon tovább él, ott is mindenre szüksége lesz, amire itt volt. Ezért a halott mellé eltemetik legfontosabb használati tárgyait, és a sír mellé szánt vagy csónakot is helyeznek, felfordítva, mert a túlvilágon minden fordítva működik, és megrongálják, mert ami itt rossz, az ott jó. A sírra házikószerű faépítmény kerül, ablakkal, hogy a léleknek kellemes legyen. Az utóbbi időkben gyakran ortodox keresztet is tesznek a sírra.
          A sírhalom mellett nem szabad sírni, nehogy az elhunyt szelleme vissza akarjon jönni. A temetőből való távozáskor is közlik a lélekkel: Mi elmegyünk, te maradj itt. A halál után öt évvel nem látogatják tovább a sírt.

A hantik és a manysik története 1918 után

          A Nagy Októberi Szocialista Forradalom kezdetben pozitív változásokat eredményezett a hantik életében. A kommunista kormányzat hangsúlyozottan kisebbségbarát politikát folytatott, melynek eredményeképp 1924-ben megkezdhette működését az Északi Népek Bizottsága. Tagjai hivatalnokok és kutatók voltak, feladatuk a kisebbségek életének irányítása s a közigazgatás megszervezése volt. 1931-ben megalakult a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet Hanti-Manszijszk központtal. A Bizottság olyan termelő és halászó-vadászó szervezeteket hozott létre, amelyek az őslakosok körében népszerűek voltak, s emellett nyereségesen is termeltek. Az északi kisebbségeknek adómentességet adtak, és felmentették őket a kötelező katonai szolgálat alól is. Gondoskodtak az oktatás és az egészségügy fejlesztéséről. Az oktatásnál az anyanyelvi oktatás megvalósítását tűzték ki célul, ennek érdekében kidolgozták mindkét nyelv latin betűs írásrendszerét (a hantiét 1930-ban, a manysiét 1931-ben), Tobolszkban, Arhangelszkben és Leningrádban pedig elkezdték a nemzetiségi tanárok képzését. Mivel az obi-ugorok ekkor gyakorlatilag írástudatlanok voltak, a Bizottság az iskolakezdést ekkor 10-14 éves korra írta elő. Az órarendet a helyi szokásokhoz és az őslakosok életritmusához igazították. Igyekeztek kislétszámú iskolákat létrehozni, hogy lehetőleg minél több diák a családjával élhessen.
          Mindazonáltal ez a korszak sem volt visszaélésektől mentes. A nemzetségi kerületek orosz fennhatóság alatt voltak, s a Bizottság tagjai között sem képviseltethették magukat az őshonos népek, így a pozitív diszkrimináció sokszor csak papíron létezett. Hiába írta elő törvény, hogy adják vissza azoknak az őslakosoknak a földjét, akiktől azt a cári időkben elvették, a gyakorlatban tovább folyt a földek eltulajdonítása. S miközben a hivatalos politika igyekezett visszaszorítani az őslakosok alkoholfogyasztását, a Külkereskedelmi Minisztérium éppenséggel elrendelte az alkohol árusítását: ezzel akarták rászorítani az őslakosokat, hogy bocsássák áruba értékes prémjeiket.
          A sztálinista fordulat azonban a fent felsorolt pozitív változásokat is egytől egyig visszaszorította. A központi kormányzat az 1930-as évek elejétől folyamatosan korlátozta az Északi Bizottság hatókörét, s végül 1935-ben fel is számolta ezt a testületet. A kormányzat az oktatás könnyítésére hivatkozva kötelezővé tette a cirill írásrendszer használatát, azokat, akik a latin írásrendszert kidolgozták, a nép ellenségének nyilvánították. (A cirill írás használata azért hátrányos az obi-ugor nyelvekre nézve, mert az az orosz nyelv hangtani sajátosságaira épül, amelyek viszont igen távol állnak az obi-ugor nyelvektől.) Az iskolákban az első osztálytól kezdve kötelezővé tették az orosz nyelvű oktatást. A helyi kisebb iskolákat fölváltották a jóval nagyobb internátusok, ahol a gyermekek így az év legnagyobb részét a családjuktól több száz kilométerre töltötték. (Ezt a lépést részben azzal indokolták, hogy gazdaságosabb a nagyobb iskolákat fenntartani, részben azzal, hogy így megmentik a gyerekeket a sámánok hátrányos ideológiai befolyásától.)
          A szülők természetesen nehezen tudták elfogadni, hogy elveszik tőlük a gyermekeiket, s ezzel egyben elidegenítik őket családjuktól, hagyományos kultúrájuktól. 1933-ban Kazim faluban az édesapák fegyverrel próbálták meggátolni a gyerekek elszállítását. A problémát a helyi hatóságok a Vörös Hadsereg segítségével oldották meg, teljes falvakat pusztítottak el, ahová tankokkal nem jutottak el, ott bombáztak. Az eseményekért a sámánokat hibáztatták, akik állítólag felbujtották a lakosságot, és a sámánizmust a továbbiakban halálbüntetéssel torolták meg.
          Az obi-ugorok sorsán nem segített Sztálin halála sem. A hivatalos politika ugyan reklámozta nemzetiségbarát intézkedéseit, a gyakorlatban azonban folytatódott az őslakosok kegyetlen kisemmizése. Az új irányzat az őslakosok letelepítését irányozta elő azzal az indoklással, hogy azok élvezhessék a modern szocialista civilizáció áldásait, s 1957-ben elkezdték a falvakba költöztetést. A falvakba vándorlás természetesen önkéntes volt, bár az után, hogy a szovjet hatóságok nekiláttak az erdei szállásterületek lerombolásának, a hantiknak és manysiknak nehéz lett volna mást választaniuk. A 600-800 fős falvak azonban gyakorlatilag életképtelenek voltak, hiszen a hagyományos halászó-vadászó-gyűjtögető életmódnak alapvető feltétele az alacsony népsűrűség. Ez az intézkedés tehát tovább rontotta az őslakosok körülményeit. A hanti és a manysi nyelv használati tere megint szűkült: a látszat kedvéért ezek választható tárgyak voltak az iskolákban, gyakorlatilag azonban büntették a gyerekeket, ha az iskola területén nem oroszul beszéltek. Egyes helyeken oly mértékben kiterjesztették az internátus-rendszert, hogy a szülőknek már az egyéves gyermekeket is heti hat napra intézetbe kellett vinniük.
          A katasztrofális nyelv- és ifjúságpolitikának hamar meglettek az eredményei. Azok a fiatalok, akik 15-16 évesen elhagyhatták az iskolát, az erdei szállásterületen életképtelenek voltak, hiszen nem sajátíthatták el az internátusban a létfenntartáshoz szükséges munkákat. Családjuktól elidegenedtek, s nem kétnyelvűek voltak már, hanem nyelvvesztettek, akik egyik nyelven sem tudták tökéletesen kifejezni magukat. Mára élesen elkülöníthető három generáció: a legidősebbeké, akik még csak hantiul, illetve manysiul beszélnek; a legfiatalabbaké, akiknek már jelentős hányada gyakorlatilag orosz anyanyelvű; és a középgeneráció, akiknél mindkét nyelv használatában igen erősen érezhető a másik hatása. sajátos keveréknyelven kommunikálnak.
          Az utolsó csapás, ami a hantikat és a manysikat a 20. században érte, a hatvanas években következett be, amikor felfedezték a nagy szibériai kőolaj- és földgázmezőket. A Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet lakóinak száma 1959 és 1982 között meghatszorozódott, a bevándorlókhoz képest az őslakosok elenyésző kisebbséget alkotnak. A kitermelők pedig egyáltalán nem figyeltek oda az őslakosok érdekeire. Gátlástalanul irtottak ki hatalmas erdőket, a környezetvédelem semmilyen tekintetben nem volt szempont, a rosszul épített kutakból és csövekből szivárgott (és szivárog) az olaj, melynek következtében rengeteg tó és folyó élővilága pusztul ki. Az erdőket egyrészt rohasztja a szivárgó olaj, másrészt óriási területek esnek áldozatul erdőtüzeknek (1989-ben csak a Nyizsnyevartovszki Területen 2600 négyzetkilométernyi erdő lett a tűz martaléka). Így természetesen pusztul az élővilág, s az őslakosoknak sem marad élettere. Elvett földjeikért vagy nem kapnak semmit, vagy nevetséges kompenzációt biztosítanak számukra. A betelepített orosz munkások barbárok módjára kezelik az őslakosokat: kirabolják a lábasházaikat, feldúlják temetőiket, szórakozásból lövöldöznek kutyáikra és rénjeikre. Az olajosok természetrombolása következtében az őslakosok nem tudják eltartani magukat, ugyanakkor munkát sem kapnak a telepesektől. Társadalmi presztízsük alacsony. Várható élettartamuk 18 évvel alacsonyabb, mint az orosz betelepülőké (férfiaknál 45, nőknél 55 év). A csecsemőhalandóság aránya duplája az orosz átlagnak. A kiúttalanság következtében gyakori az öngyilkosság, szintén ez magyarázza a nagyarányú alkoholizmust.
          A peresztrojka idején történtek pozitív változások is. Egyrészt szabad a véleménynyilvánítás, s az obi-ugoroknak így lehetőségük van szervezett érdekvédelemre (az igazsághoz ugyan az is hozzátartozik, hogy 1993 márciusában az orosz rendőrség agyonverte Prokopij Szopocsint, a hantik egyik képviselőjét, s nem ez az egyetlen példa a hatóság brutalitására). Másrészt a változások következtében megjelentek a nyugati olajtársaságok, akik talán ugyanúgy közömbösek az őslakosok sorsával kapcsolatban, mint orosz partnereik, viszont jobban szem előtt tartják a gazdaságos kitermelést, s ezért biztonságosabb, a környezetet kevésbé megterhelő módszereket alkalmaznak. A környezetszennyezés ebben az esetben ugyanis rövid távon is gazdaságtalan: 1993-ban a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet területén lévő olajmezőkön 343 helyen volt nagyobb mértékű szivárgás, melynek következtében 4.2 millió m3 olaj veszett kárba. Az ezáltal okozott pusztítást 2970 millió rubelre becsülték, míg csupán 33 millió rubel folyt be a környezetszennyezőkre kirótt bírságokból. Emellett az égő olajfáklyák minden egyes évben ugyanolyan mértékben szennyezik a környezetet, mint az Öbölháború alatt felgyújtott kuvaiti olajmezők, csakhogy Nyugat-Szibériában ez a jelenség már több, mint húszéves múltra tekint vissza.
          Lehetetlen a két legközelebbi nyelvrokon nép sorsával kapcsolatban jóslatokkal próbálkozni. Nem lehet tudni, hogy megmaradhatnak-e népként, megőrizhetik-e kultúrájukat a 21. század folyamán. A hantik 22000-en vannak, közülük 60,8% vallja a hantit anyanyelvének. A 8500 manysi közül csupán 37.1% beszéli a manysit anyanyelvként. Az adatok alapján sajnos elképzelhető, hogy csak a hantiknak van esélyük a túlélésre, a manysik között a nyelvet már szinte kizárólag az idősek őrzik. De a hantiknál is perdöntő lehet ebben a kérdésben az orosz kormányzat kisebbségpolitikája.

A hanti művelődés ma

          A hanti vagy manysi nyelvű kultúra napjainkban sajnos erősen veszélyeztetett. A nyelvek presztízse igencsak alacsony. A hantiknál az erős nyelvjárási tagoltság is megnehezíti a helyzetet, emiatt jelenleg öt irodalmi nyelv van érvényben, tehát öt nyelvjárást emeltek irodalmi nyelv rangra. Kazimi nyelvjárásban újság jelenik meg Hanti nyelv címmel, a többiben ábécéskönyvek, tankönyvek, és igen ritkán más is. A rádióban hetente fél órát szentelnek a hanti nyelvű műsornak. A manysiknál a helyzet még aggasztóbb.
          A csekély létszámú hanti vagy manysi értelmiségi többféle módon próbál segíteni népén: társadalmi szervezetekbe tömörülnek, és szervezésükben egyre-másra nyílnak meg a skanzenek, múzeumok, egyre több tábor szerveződik, ahol a gyerekek megismerkedhetnek őseik életmódjával. Mások egyéni munkájukkal – jogászként, tisztviselőként, esetleg valamilyen művészi tevékenységgel – próbálják meg felhívni a figyelmet népükre. De sajnos mindezek a nagyszerű törekvések nem bizonyulnak elegendőnek. A táborokban a gyerekek inkább kuriózumnak látják a hagyományokat, nem követendő példának. A gyerekek nagy része a hanti vagy manysi nyelvet egyáltalán nem, vagy nagyon hibásan beszéli. Ezt meg is érthetjük: a faluban járnak iskolába, ott pedig a kommunikáció nyelve az orosz. Az iskolában legfeljebb heti egy-két hanti vagy manysi nyelvóra van. A falusi életben nehezen lenne használható az osztják vagy a vogul: annak a szókincse az évezredek során az erdei élethez alkalmazkodott, és a modern civilizáció teljesen eltérő tárgyi és fogalmi világát igencsak körülményesen tudja kifejezni. Ezért hát a szülők nehéz helyzetben vannak: dönteniük kell, hogy gyermekeiket az erdei vagy a falusi életre készítik fel. A vegyes házasságok tovább rontják az esélyeket: ahol az egyik szülő orosz, biztosan faluban fognak élni és a gyerekek már nem tanulják meg a másik szülő anyanyelvét.
          A hanti (és kisebb mértékben a manysi) kultúra megmentésére irányuló törekvések között feltétlenül meg kell említenünk a magyar Schmidt Éva tevékenységét. Belojarszkijban működő folklór-archívumában a hagyományos kultúrában jártas hantik és manysik bevonásával hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze és gyűjt továbbra is.
          A hanti és manysi szépirodalom történetében és jellegében igen sok párhuzamosság fedezhető fel. Az obi-ugor irodalom kezdetén csak a szájhagyomány útján terjedő és fennmaradó igen gazdag népköltészetről beszélhetünk. Az írásbeliség a múlt század végéig nyúlik vissza, amikor az orosz pravoszláv egyház térítői tanulmányozták az obi-ugor nyelvek nyelvjárásait, szójegyzékeket készítettek és vallási szövegeket fordítottak. Az oktatás elősegítésére megjelentek az első ábécéskönyvek.
          1925-ben Szentpéterváron megkezdte működését az Északi Népek Intézete, mely feladatául tűzte ki többek között a kis finnugor népek értelmiségének kialakítását. Így hát ezekben az években megjelennek az első anyanyelvű írástudók, de belőlük elsősorban oktatók vagy adminisztratív dolgozók lettek, nem volt meg a lehetőségük arra, hogy írókká, költőkké váljanak. Az 1940-es évek hozzák meg ezt a fordulatot: Grigorij Lazarev és P. Hatanzejev tartoznak a hanti szépirodalom első generációjába. A második világháború idején a kis népek szerzői hallgatnak, de az ötvenes években újra termékenyek: a hantiknál Vlagyimir Volgyin, Mikul Sulgin, Roman Rugin, Prokopij Szaltikov, Maria Vagatova, Tatjana Moldanova és Jeremej Ajpin alkotnak. Ők oroszul írnak, hogy műveik szélesebb rétegekhez eljussanak, tehát nem annyira népük számára, inkább népükről írnak. Jeremej Ajpin műveinek egy része angol és német fordításban is megjelent. Magyarul mindannyiuktól olvashatunk.
          Az obi-ugorok szépirodalmának legfőbb témája a szülőföld, a természet szeretete, illetve az ezzel szemben álló modern világ hódítása, a két életforma különbségéből adódó konfliktusok, melyek során hol elnyomják a hagyományos életmódot folytató embereket, hol ők maguk is szeretnék a változást, de azt sokkal nehezebb végrehajtani, mint gondolnánk, és rengeteg negatív következménnyel jár. Akár prózában, akár versben szólalnak meg az alkotók, lírai hangon festik le a természetet és a benne élő embert, az új, modern dolgok és a hagyományok harcát.


Bibliográfia

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bp. Trezor, 1994 (1936)
Hajdú Péter — Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink, Bp., Tankönyvkiadó, 1978
Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai, szerk. Hajdú Péter, Bp., Corvina, 1975
Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Bp., Panoráma, 1998
Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Bp., Teleki László Alapítvány, 2000
Medveének. A keleti finnugor népek irodalmának kistükre, szerk. Domokos Péter, Bp., Európa, 1975
Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák I., szerk. Domokos Péter, Bp., Móra, 1984
Nagy Katalin: „Hét határon hallik húros daru hangja”, Bp., Faunus, 1994
A tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról, szerk. Hoppál Mihály, Bp., Európa, 1980
Hú-Péri-Hú öreg. Vogul és osztják teremtésénekek, sorsénekek és medveénekek, ford. Bella István, Bp., Littera Nova, 1996.
Vértes Edit: Szibériai nyelvrokonaink hitvilága, Bp., Tankönyvkiadó, 1990.
Tanulmányok a szurguti osztják kultúráról. szerk. Lázár Katalin, Bp., Néprajzi Múzeum, 1997.
Szibériai rokonaink. Fotók: Winter Erzsi, szöveg: Kerezsi Ágnes, versek: Agrafena Szopocsina, versek ford.: Csepregi Márta, Bp., Vízió Művészeti Alkotóközösség, 1995.
Hadmenet, nászmenet. Irtisi osztják mesék és mondák. szerk. Vértes Edit, Bp., Európa, 1975. (Népek meséi)
Tórem-isten népe. Északi osztják mesék. szerk. Gulya János, Bp., Európa, 1960. (Népek meséi)
Ajpin, Jeremej: A hamvadó tűznél. Ford.: Nagy Katalin. Larus, Budapest, 1998.
Vagatova, Maria: A kis tundrai ember. Ford.: Nagy Katalin. Larus, Budapest, 1998.
Moldanova, Tatjana: A malangi Anna Középső Világ-beli élete. A civilizáció érintései. Ford.: Nagy Katalin. Balu-Typo Med. Bt., Budapest, 2000.