Tartalom

A lappok lakóhelye

A lappok elnevezései, lapp népcsoportok

A lappok történelme 1918-ig

A hagyományos lapp kultúra
          Az életforma és a tárgyi kultúra
          A népköltészet és a népzene

A lappok története 1918 után

A lapp művelődés ma

Bibliográfia


A lappok lakóhelye

           A lappok Európa legészakibb csücskében, a Skandináv-félsziget középső és a sarkkörön túlra eső részén, illetve a Kola-félszigeten élnek, négy ország (Norvégia, Svédország, Finnország, Oroszország) területén, önálló államiság nélkül. Lélekszámukat illetően - több okból kifolyólag - elég nagy a bizonytalanság, összesen kb.75-80 ezren vannak. A lappok által lakott mintegy 400 ezer km2-es terület déli határa a Stjordal (N) - Roros (N) - Idre (S) települések által alkotott képzeletbeli vonallal határozható meg. A nyugati, északnyugati határ maga a Norvég-tenger, az északi a Barents-tenger. Északkeleten a Kola-félsziget legkeletibb sarkáig megtalálhatjuk a lappokat. A délebbre eső területektől a Kola-félszigetig húzódó, DNy-ÉK irányú keleti határvonal Svédország belsejében, az Oviken - Asele - Lycksele - Risappi - Flakaberg - Parkalompolo vonallal esik egybe, majd a finnországi Muoniótól tart Kelet felé, Finnországon (Kittilä - Sodankylä) és a Kola-félsziget déli részén át (Akkala - Imandra) egészen Sosnovkáig, a Barents-tengerig.
           A terület domborzatára jellemzőek az egymást felváltó dombos, hegyes vidékek, a norvégiai oldalon fjordoktól, Svédországban pedig folyóktól szabdalva (Umea, Pitea, Lulea). Finnországban nem a hegyek és völgyek váltakozása teszi sajátossá a tájat, hanem az úgynevezett tarhegyek (tunturi), melyek Lappföld jellegzetes domborzati képződményei. Délebbre még megtaláljuk a tűlevelű erdőket, ám észak felé haladva egyre inkább az erdős tundra, majd a fátlan, zúzmós tundra válik uralkodóvá. A nyírek egészen északon is megtalálhatók, ám ahogy északra tartunk, egyre kisebbek. A délebbi vidékeken a nyári középhőmérséklet 12 fok, míg a téli -9 fok körül mozog, minél távolabb vagyunk a tengertől, annál melegebbek a nyarak, és annál hidegebbek a telek. Északabbra télen gyakran esik a hőmérő higanyszála -30 fok alá; az eddigi rekordot a norvégiai Finnmark megye (a legészakibb megye) területén mérték, -51,4 fokot. Nyáron a Sarkkörnél tartósan is előfordulhat, hogy nappal 20-25 foknál is melegebb van, de a 15-20 fok az általános.
           A lappok által lakott hatalmas területet általában Lappföld néven emlegetik, ez azonban több szempontból is csalóka lehet. Először is: amikor Lappföldről beszélnek, a déli, illetve a kolai területeket nem szokták beleérteni. Ezen kívül Finnország legészakibb megyéjének elnevezése is Lappföld (finnül Lappi), amely egyfelől - természetesen - csak a finnországi részeket hivatott megnevezni, másfelől a megye déli irányban jóval túlnyúlik a lappok lakta területen. Ami mindezek ellenére a Lappföld elnevezés mellett szól, az az, hogy a lappok maguk a Sápmi megnevezést használják, amely tulajdonképp Lappföldnek fordítható. A helyi nem-lappok (norvégok, svédek, finnek) a félreértések elkerülése végett gyakran használják a lapp elnevezést, ez azonban a magyarban nem szokásos.
           A lappok embertanilag külön csoportot képeznek. A férfiak átlagos testmagassága 160 cm, míg a nőké 150 cm. Felső végtagjuk hosszú, lábszáruk rövid; koponyájuk kicsi és kerekded, pofacsontjuk kiálló, álluk fejletlen, orruk alacsony és nyomott, szemük apró, szájuk nagy, ajkuk keskeny; hajuk sötét, bőrük szintén (kissé kreol). Az általános jellemzők mellett azonban számolnunk kell ún. helyi jellegzetességekkel is, melyek révén több alcsoportot is meg tudunk különböztetni.

A lappok elnevezései, lapp népcsoportok

           Mint említettük, hogy Lappföld lapp nyelven Sápmi. A lappok önelnevezése sápmi, vagy sápmelaš. A magyarban és a világ nyelveiben is oly elterjedt lapp megnevezés skandináv eredetű (svédül foltot jelent; az ősi lapp — és más finnugor — ruházaton megjelenő, ék alakú foltra utalt). Ez az elnevezés a lappok számára erősen pejoratív értelmű. Ezért a skandináv nyelvekben, a finnben, és az oroszban is — a lappok által használatos önelnevezés mintájára — megjelentek az olyan szavak, mint same, samisk. Az utóbbi években a magyarok körében — a szakirodalomban — is terjed a számi szó használata, a lapp megnevezés azonban máig a legelterjedtebb. Maga a sápmi elnevezés az ősi finn häme törzsnévvel hozható összefügésbe. A szó valószínűleg balti eredetű, és jelentése 'föld' lehetett.
           A lapp nyelvvel kapcsolatban két probléma merül fel a továbbiakban. Egyrészt nem minden magát lappnak valló ember beszéli a lapp nyelvet (többek közt ez a fő oka annak, hogy nehéz megállapítani lélekszámukat — mivel felmerül a kérdés, hogy ki is számít lappnak). Másrészt a nagy dialektális különbségeket figyelembe véve (a földrajzilag nem közvetlenül egymás melletti területeken a különböző nyelvjárások beszélői már nem értik meg egymást) egyre inkább elfogadottnak látszik az a megállapítás, hogy nem is egy lapp nyelvről és azon belüli dialektusokról, hanem több lapp nyelvről kell beszélnünk, melyeken belül szintén megkülönböztethetünk nyelvjárásokat. A lappul beszélők száma kb. huszonháromezer, melyből tizenkétezren Norvégiában, hétezren Svédországban, háromezren Finnországban és ezren Oroszország területén élnek. Napjainkban tíz lapp nyelvet szokás megkülönböztetni (déli, umei, pitei, lulei, északi, inari, kolta, akkalai, kildini, teri), melyek közül hat rendelkezik önálló írásbeliséggel, különálló, standardizált írásrendszerrel (déli, lulei, északi, inari, kolta, kildini - melyek közül az előbbi öt latin betűs, míg az utóbbi cirill betűs). Az északi-lapp nyelvet kb. tizenhétezer ember beszéli (a lappul beszélők háromnegyede!), akik közül tízezren Norvégiában, ötezren Finnországban, kétezren pedig Finnországban laknak. A lulei-lappot kb. 2-3 ezren beszélik, a kildinit kb. hatszázötvenen. A déli, az inari és a kolta lapp nyelveknek egyenként átlagosan ötszáz beszélője van. Az umei, a pitei, az akkalai és a teri lappot jobbára már csak néhány idősebb ember beszéli.

A lappok történelme 1918-ig

           A lapp nép feltehetően a korai neolitikumban - az utolsó jégkorszak jégtakarójának visszahúzódása után - a komsa kultúra Skandináviába betelepülő népességéből és a Kr.e. 4. évezredtől a mai Kelet-Karjala, Finnország és a Baltikum területére beáramló finnugor eredetű népességből származik. Az idők folyamán a lappok magukba olvasztották Fennoskandia őslakóit. (A lapp nép minden bizonnyal több embercsoport egybeolvadása folytán alakult ki; erre utalnak a különböző területeken élő lapp népcsoportok közötti antropológiai eltérések.) A mai Dél-Finnország és Karjala vidékéről a lappok egyre északabbra vándoroltak - a terjeszkedő finn és karjalai települések és az adóztatás elől. A vándorló vadréneket követve a lappok ősei legkésőbb a Kr.u. 1. évezred folyamán fokozatosan érték el a Jeges-tengert és mai lakóhelyüket. Ezzel egyidejűleg kezdenek rátérni a rénszarvastenyésztésre is, de ez csak a 16. századtól válik jelentőssé. A lapp, e hagyományos életformáját sokáig megőrző természeti nép, az utóbbi másfélezer évben mindig csak élte a maga életét - visszahúzódott, igazából csak a természettel harcolt. Mivel nem alkottak saját államot, történelmük az államalkotó nemzetek (norvég, svéd, finn, orosz) történelmének része, melyben fontos szerep jut a lappok megadóztatásának. A rendszeres megadóztatásuk a 9. századtól kezdődik. A norvég király olyan jogokkal ruházta fel hűbéreseit, hogy azok adót szedhettek a lappoktól és kereskedhettek velük. A lappokat a norvégokon kívül adóztatták még a svédek, a finnek, a karjalaiak és az oroszok is. Gyakran előfordult, hogy a — kezdetben prémekben és halban fizetendő — adót egyszerre többen is beszedték. A kíméletlen adóztatás, valamint a norvég, a svéd és a finn parasztok észak felé terjeszkedése egyre kevésbé tette lehetővé a lappok számára, hogy hagyományos életmódjukat megőrizhessék, s így a még lakatlan területek felé szorultak. A svéd király már a 14. század közepén adómentességet ígért azon alattvalóinak, akik Lappföldre költöztek. Ugyanez ismétlődött meg a 18. század második felében. Az adóbehajtást a királyok gyakran bérbe is adták, Svédországban azonban I. Gusztáv Vasa uralkodása alatt ezt megszüntették, s az adók a továbbiakban az államot illették. A karjalaiak adóbehajtási joga először Novgorodra, majd a 15. század végétől Moszkvára szállt. Lappföld adóztatása nemzetközi kérdés is volt, háborúkat lezáró békeszerződésekben is szerepelt.
           A keresztény térítés már a 11. században megkezdődött, de az adóztatás megszervezése sikeresebbnek bizonyult, mint a hit terjesztése, mivel a lappok jelentős része mások számára megközelíthetetlen területen élt. A nyugatibb vidékeken a 16. századtól evangélikus templomok épültek, míg a Kola-félszigeten a 15., majd a 16. században létesültek ortodox kolostorok, melyek jobbágyaikká tették az ottani lappokat, s gyakran kisajátították a legjobb halászhelyeket és legelőket. A kereszténység lassan terjedt a lappok között, egyesek még a 19. században is az ősi sámánhit követői voltak.
           Az Oroszországhoz tartozó lappok 1764-ben állami jobbágyokká váltak, de a kolostorokat is el kellett tartaniuk. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás után viszont a lappok gyakran a kereskedők és a hitelezők áldozataivá váltak Az amerikai indiánokhoz hasonlóan, a lappok megkörnyékezésében és félrevezetésében a múlt század második felétől kezdve egyre gyakrabban használták az alkoholt.
           A nyugatabbra fekvő lapp területeken az 1840-es évektől kezdve egyre több követőre talált Lars Levi Laestadius lelkész puritán mozgalma, mely mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend. 1852-ben a szeszárusítás betiltását követelő lappok egy csoportja a norvégiai Kautokeinoban megölt egy kereskedőt, felgyújtotta a boltot, a paplakot és a rendőrőrsöt. A lappok történelmének ezt a szinte egyetlen felkelését szigorú megtorlás követte. Két lázadót lefejeztek, heten közülük pedig börtönben pusztultak el.
           A jelenlegi Lappföldtől délre élő lappok a 16-18. században fokozatosan beolvadtak más népekbe. A 18. század közepén Svédországban új erőre kapott a svédek és a finnek telepes mozgalma, mely egyre szűkebb keretek közé szorította a hagyományos lapp gazdálkodást, s ez többek között a lappok elszegényedéséhez vezetett. A 19. század közepére a svédországi lapp nyelv helyzete már annyira megrendült, hogy sokak számára feleslegesnek tűnt további fenntartása. Az iskolareformok egyik célja nyíltan a svédesítés volt. A 20. század elején megváltozott a hivatalos állami politika, nem törekedtek többé az erőszakos civilizációs program végrehajtására, de ekkorra a lapp társadalom már menthetetlenül bomlásnak indult.
           Norvégiában a 18. század végétől kezdett erősödni az asszimilációs politika, amely a 19. század végére már intézményesített norvégosítássá vált. Megszülettek az első asszimilációs törvények, és nagyarányú telepítésekkel megváltoztatták a nemzetiségi arányokat. Jelentős norvég települések jöttek létre elsősorban a határövezetekben. 1905-ig kiépült a norvégosítás formai és intézményes kerete. A 20.század elején például csak az vehetett földet Norvégiában, akinek norvég volt a neve, és beszélt norvégul. A lappok teljes beolvasztását célzó oktatási rendeletek a második világháborút követő évekig maradtak hatályban. Finnországban is jelentkeztek a finnesítés különböző formái, ha nem is olyan mértékben, mint a fentebb említett területeken.
           A Kola-félszigetre — melynek a Nagy Északi Háború (1700-1721) után átmenetileg csökkent a stratégiai jelentősége — 1868-tól a határterületek biztosítására oroszokat telepítettek, akiknek kereskedelmi és vállalkozói tevékenységét nem korlátozták. A lappoknak is kedvezményeket ígértek, ha azok felhagynak vándorló életmódjukkal. A régi életforma háttérbe szorulása elősegítette az oroszosodást.
           Az első nyomtatott lapp nyelvű könyv N. A. Rhen (1580-1628) evangélikus lelkész pitei-lapp ábécéskönyve és templomi énekeskönyve 1619-ből. Ezt követte 1633-ban egy katekizmus. Fjellström nevéhez fűződik az Újtestamentum első lapp nyelvű fordítása 1755-ből. Ez egyben kísérlet volt (az első) az irodalmi nyelv megteremtésére, melynek keretében két dialektusból alakította ki a közös déli-lapp irodalmi nyelvet, melyet a múlt század közepén kiszorított a Laestadius által használt lulei-lapp nyelv. (1957-ben új déli-lapp irodalmi nyelvet alakítottak ki. Az inari-lappoknak 1934 óta, a kildinieknek az 1983 óta van irodalmi nyelvük.) A teljes biblia 1811-ben jelent meg először lapp nyelven. Ami az ún. orosz-lapp nyelveket illeti, az első könyv (egy szentírásfordítás) 1879-ben látott napvilágot. Az első lapp nyelvű újság a norvégiai Muittalaegje (1873-1875) volt.

A hagyományos lapp kultúra

           A réntenyésztés velejárójaként a lappok csordáikkal téli és nyári szálláshelyeik között vándoroltak. A határokon az átjárást kezdetben semmi sem korlátozta. A lapp társadalom alapját a családok közössége (siida) alkotta, melyek megélhetését a közös tulajdonban lévő földterület nyújtotta. A földet családonként vagy nemzetségenként osztották fel. A lappok rénvontatta szánjaikon vándoroltak, sátraikat rénbőrrel borították. Ma már ilyen sátrakat csak turistáknak szánt látványosságként állítanak fel. A lappok egy része már századok óta megtelepedett, lakóházaik nem különböznek a mellettük élő norvégok, svédek, finnek vagy oroszok házaitól.
           A hagyományos lapp konyha legfőbb nyersanyaga a rénszarvashús, ezt általában főzték, a rénszarvas vérét pedig nyersen fogyasztották. A táplálkozást hal (főleg füstölt) és a különböző bogyók tették változatosabbá.
           A lapp népművészet fontos részét képezik a lappok hagyományos népviseletei, melyeket nagyon jól meg lehet különböztetni a viselőik lakhelye szerint. Jellegzetes a kék felsőrész, melyet piros, sárga és zöld színű, apró mintás szalagok díszítenek. A lábbelik rénszarvasbőrből készülnek. A fejfedők is igen jellegzetesek, és igen eltérőek a különböző vidékek szerint. Például Kautokeinoban a férfiak hosszúkás, henger alakú sapkát viselnek, melyek díszítése megegyezik a felsőrész ujjait és derekát ékesítő apró, színes motívumokkal. Karasjokban viszont a férfiak a "lapp sapkaként" ismert ún. négyszél-sapkát viselik, mely négy csücsökben végződik.
           Ezen kívül fontos megemlíteni a praktikus használati tárgyként a lappok mindennapjaiban jelenlévő jellegzetes késeket, melyek fa vagy csont markolata nem feltétlenül díszített, ám a legegyszerűbb darab is hihetetlen esztétikai élményt tud nyújtani.

           A lapp népköltészetnek meg vannak a saját, önálló formái. A szomszédos népek folklórja irodalmak csak kevéssé hatott. A legeredetibb lapp verses forma a jojk vagy jojka (lappul: luohti). Általában kötetlen, rögtönzött ritmusú, a dallam- és a szövegritmus elválaszthatatlan egységére épül. Jellemző rá a hangsúlyos szótagok megnyomásával létrejövő lüktetés, melyet jelentés nélküli elemek követnek, pusztán a dallam kísérésének céljából. A dallam, a zene sokszor fontosabb, mint a szöveg. A jojka a lappok életének szerves része, jojkák nap mint nap elhangoznak és születhetnek is. A jojka nem más, mint a lapp emberek spontán reakciója a különböző élethelyzetekre. Több funkcióval is bírhatnak. Segítségükkel emlékeket (pl.: egy régi családi összejövetel) vagy (akár aktuális) élményeket fogalmazhatnak meg (pl.: egy természeti jelenség), az egyéni és a csoportos öntudatot, az összetartozást erősíthetik, de vallási töltetűek is lehetnek. Kommunikációs és pedagógiai szerepük is lehet (pl.: gyerekek "megfélemlítése", ha rosszat tettek). Praktikus funkciójuk is lehet, tudniillik nyugtató hatással vannak a rénszarvasokra.
           A múltban a lapp nyelv hátrányos helyzete miatt sokan nem tanultak meg írni és olvasni anyanyelvükön, sokan napjainkban sem tudnak helyesen írni. Fontos szerephez jutott így a szájhagyomány útján terjedő irodalom, élén a mesékkel. A lapp mesék szereplői többek közt a medvék, Stallo és a csudik. Stallo olyan mesefigura, akinek a személye századokon át alakult ki, s igazából senki sem tudja, ki is az a Stallo. Sokszor ábrázolják trollként (manó az északi mitológiákban), és sokan hallották gyerekként, hogy ha nem lesznek jók, elviszi őket Stallo. Egyes elbeszélésekben pedig a „karácsonymanó” (a télapó a skandináv országokban egy kedves manó) szerepkörével ruházzák fel, aki karácsonyeste rénökörszánon körbejárja a vidéket. A csudik (más néven
csúdok) - akik számos mesében felbukkannak - egy nép, mely a mai Oroszország területéről származott, s mely sokszor támadt a lappokra. (Nils Gaup filmrendező híres filmje szintén olyan történeten alapul, melyben a csudik a lappok fő ellenségei.)
           Just Knud Qvigstad (1853-1957), az egyik legjelentősebb népmesegyűjtő az észak-norvégiai Troms megyében, a lapp nyelv és kultúra átitatta környezetben nőtt fel, s innen kapta az indíttatást, hogy meséket gyűjtsön. Első mesegyűjteménye 1885-ben jelent meg, és 1927-29-ben napvilágot látott hatalmas, négy kötetes könyve is, Lappiske eventyr og sagn címmel.

A lappok története 1918 után

           Az első világháború végén két jelentős változás történt a lappok életében: a Finnország területén élő lappok a független Finnország állampolgárai lettek, a Kola-félszigeten élő lappok viszont szovjet állampolgárok. A határokat vonalzóval, a településszerkezet figyelembevétele nélkül húzták meg, és évtizedekre elvágták egymástól a szomszédos (és gyakran rokoni viszonyban is álló) lapp csoportokat. A határ keleti felén a szovjethatalom 1924-től falutanácsokat és kolhozokat hozott létre, megkezdődött a kulákoknak kikiáltott gazdagabb rénpásztorok üldözése, megszüntették a lappok téli szállásait, új, központi településeket létesítettek. Hatalmas területek kerültek a nehézipar és a hadsereg kezébe. A művelődés területén azonban történt előrelépés is, terjedt az írni-olvasni tudás. 1933-ban latin betűs irodalmi nyelvet hoztak létre a lappok számára, melyet aztán 1937-ben egyszerre megszűntettek. 1933-ban már 17 iskolában folyt lapp nyelvű oktatás. Murmanszkban lapp tanítókat is képeztek.
           1944 őszén a szovjet-finn fegyverszüneti egyezmény értelmében a finnek megtámadták a visszavonuló német csapatokat, amelyek aztán bosszúból szinte egész Lappföldet felégették. Ezzel egyidejűleg a Szovjetunió által Finnországtól elcsatolt területeken élő ortodox kolta-lappok áttelepültek Finnországba, mivel nem akartak a Szovjetunióhoz kerülni.
           A 20. század elején Norvégiában alakultak meg a lappok első szervezetei, amelyek a föld használati jogáért és a norvégosítási politika ellen küzdöttek. A lappok helyzete azonban csak a második világháború után javult Finnországban és a két skandináv országban, de ezzel párhuzamosan - főleg a 60-as évektől - erősödött a lappok nemzeti öntudata. 1950-51-ben Norvégiában és Svédországban egységes irodalmi nyelvet hoztak létre a lappok részére. 1953-tól Finnországban és a skandináv országokban lapp konferenciákat rendeznek, 1956-tól pedig 15 tagú Lapp Tanácsot hoztak létre, amelyben 1992-től az oroszországiak is képviseltetik magukat. 1974-ben megalapították a Lapp Intézetet. A Lapp Tanács 1978-ban elfogadta az északi-lapp nyelvre kidolgozott, új, standardizált írásrendszert, mely 1979-es életbelépésével véget vetett a helyesírás korábbi kaotikus helyzetének. A két skandináv országban törvények születtek, melyek bizonyos mértékig a hivatalos nyelv státusát biztosítják a lapp nyelvnek. 1986-ban a lapp konferencia elfogadta a lapp nemzeti zászló és himnusz használatát. Sokat javult a lapp nyelvű oktatás helyzete is. Hírlapok, könyvek, folyóiratok jelennek meg lapp nyelven, vannak saját rádió- és televíziós műsoraik is. A lappok 1976-tól tagjai a Természeti („Őslakos”) Népek Világtanácsának (WCIP). A skandináv országokban Lapp Parlamentek működnek, melyek politikai szerepük mellett kulturális szervezéssel és információközvetítéssel is foglalkoznak. A lappok jelenleg talán legnagyobb problémája a Lappföld földjeire és vizeire való tulajdonjoguk elismertetése.
           A szovjet területeken azonban éppen a második világháború után gyorsult fel az oroszosodás, a lappok életmódja teljesen megváltozott. Kevés a munkalehetőség, az alkoholizmus népbetegségnek számít. 1989-ben a murmanszki körzetben 1990 lapp élt, akiknek 42,2 %-a beszélte még anyanyelvét. Jelenleg az alsó tagozatban oktatnak még lapp nyelvet, de igen alacsony óraszámban. Az 1980-as évek elején felelevenítették a 30-as években létrehozott irodalmi nyelvet, de immár cirill betűkkel.

A lapp művelődés ma
           Az első, lapp által lapp nyelven írt könyv 1910-ben jelent meg. Szerzője Johan Turi, címe Muittalus samid birra (Elbeszélés a lappokról), magyarul A lappok élete. Turi leírást ad a korabeli lappokról, életükről, ír a lapp népi hiedelmekről, a népi gyógymódokról. Könyvét a saját maga készítette rajzok díszítik. A könyvet két másik követte 1920-ban, majd 1931-ben.
           Az első lapp nyelvű regény 1912-ben jelent meg, írója Anders Larsen. Ez a könyv igen fontos volt a lappoknak, noha tartalmilag meglehetősen egyszerű. Lapp szépirodalomról beszélve meg kell említeni Matti Aikio nevét, aki mint a lappok nagy költője tűnt fel, ám később - a lappok nagy szomorúságára - a norvég nyelven alkotott, noha tökéletesen beszélte anyanyelvét. Hat regényt írt — mind norvégul.
           Nagy mérföldkőnek számított Hans Aslak Guttorm 1940-es novellakötete, a Koccam Spalli. Ő volt az első lapp író, aki (1984-ben) megkapta az Északi Tanács Irodalmi Díját.
           Az 1970-es években virágzásnak indult a lapp irodalom. Igen jelentős alkotó Nils Aslak Valkeapäävel. Jojkákat énekel, verseket ír, és képzőművész is. Könyveiben a szövegeket rajzok és fotók egészítik ki.
           Van lapp nyelvű sajtó. A mai vezető lapp nyelvű újságok közé tartozik a finnországi Sápmelaš (1934-), illetve a norvégiai Ságat (1956-). Norvégiában, Svédországban és Finnországban lapp nyelvű rádiók is működnek (l. az ösvényeknél!).
           Létezik lapp könnyűzene is. Mindenképpen említésre méltó az Angelin Tytöt nevű zenekar, amely lapp népzenei alapokon nyugvó „világzenét” játszik.
           Létezik önálló lapp filmművészet is. Nils Gaup filmrendező híres filmjét — Offelaš, norvégul Veiviseren, angolul The Pathfinder, magyarul A nyomkereső — 1989-ben Oskar-díjra jelölték.

Bibliográfia

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bp. Trezor, 1994 (1936)
Hajdú Péter — Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink, Bp., Tankönyvkiadó, 1978
A vízimadarak népe, szerk. Gulya János, Bp., Európa, 1975
Uráli népek Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai, szerk. Hajdú Péter, Bp., Corvina, 1975
Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Bp., Panoráma, 1998
Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Bp., Teleki László Alapítvány, 2000

Medveének. A keleti finnugor népek irodalmának kistükre, szerk. Domokos Péter, Bp., Európa,1975
Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák I., szerk. Domokos Péter, Bp., Móra, 1984
Nagy Katalin: „Hét határon hallik húros daru hangja”, Bp., Faunus, 1994
A tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról, szerk. Hoppál Mihály, Bp., Európa, 1980

Johann Turi: A lappok élete, ford. Erdődi József, Bp., Gondolat, 1983
Aranylile mondja tavasszal. Lapp költészet, szerk. Keresztes László, ford. Bede Anna, Bp., Európa, 1983
A varázsdob és a látó asszonyok, Népek meséi sorozat, Bp., Európa,
Sammallahti, Pekka: The Saami Languages - An Introduction, Kárášjohka, Davvigirji, 1998
Kjellström, R. — Rydving, H. — Ternhag, G.: Om jojk, Hedemora, Gidlunds Bokförlag, 1988