A merják valaha a Volga felső folyásánál, Moszkvátol északkeletre, a mai Jaroszlavl, Vlagyimir, és Kosztroma városok közelében éltek. Először Jordanes említette őket a Geticában (6. század). Az orosz krónikák elsősorban az oroszokkal és a vikingekkel vívott csatáikról számolnak be. Valószínűleg ők voltak az első finnugorok, akik az oroszokkal tartósan érintkeztek. (A honfoglalás előtt számolhatunk óorosz-magyar kapcsolatokkal is.)
          A merják patriarchális nemzetségi társadalomban éltek, elsősorban állattenyésztéssel, földműveléssel foglalkoztak. A halászat és a vadászat csupán kiegészítő szerepet játszott. A merják bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe: erről a régészeti feltárások során előkerült távoli pénzérmék, idegen áruk (fegyverek, ékszerek) tanúskodnak. A 11. századtól egyre erősebb az orosz betelepülés, és bár a merja nyelv a Rosztov-Szuzdali Fejedelemségben egyenrangú volt az orosszal és az egyházban használt göröggel, a 13. században már nagyon erős az eloroszosodás. A merják utolsó írásos említése a 15-16. századból származik, de lehet, hogy ekkor már teljesen eloroszosodtak, csupán tudatukban élt származásuk emléke. De az sem zárható ki, hogy egyes elszigetelt csoportjaik akár még évszázadokkal később is megőrizték nyelvüket: a vepszék is eltűntek a krónikákból, és csak 1824-ben „fedezték fel” őket újra. A merják kihalásáról tehát pusztán a krónikák alapján nem állíthatunk semmi pontosat.
          Korábban a merjákat a marikkal próbálták azonosítani, ma azonban a helyi orosz nyelvjárások finnugor jövevényszavai alapján úgy gondolják, hogy a merják inkább a balti-finnekhez (finnekhez, észtekhez, vótokhoz, vepszékhez stb.) álltak közelebb. Ugyanakkor kétségtelenül kapcsolatban álltak a marikkal is: valószínűleg hidat képeztek a Balti-tenger vidékén és a Volga mentén élő finnugorok között.

Irodalom:

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bp. Trezor, 1994. (1936)
Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Bp., Teleki László Alapítvány, 2000