Tartalom
A nganaszanok lakhelye
A nganaszanok elnevezései és csoportjai
Az nganaszanok története 1918-ig
A nganaszanok hagyományos kultúrája
Az életforma és a tárgyi kultúra
A néphit
A népköltészet
A nganaszanok története 1918 után
A nganaszan művelődés ma
Bibliográfia
A nganaszanok lakhelye
A nganaszanok az északi szamojéd csoportba tartoznak. Mai lakóhelyük csak néhány falura korlátozódik, amelyek a Tajmiri Dolgan–Nyenyec Autonóm Körzetben találhatók. A Tajmir-félsziget nyugati felén két faluban élnek nganaszanok, mégpedig Uszty-Avamban és Volocsánkában. A félsziget keleti részén Novaja faluban számolhatunk nagyobb nganaszan népességgel. E fent megnevezett három faluban a nganaszanok 90%-a él. Ezek a falvak ún. „dolgán” falvak, azaz a 60-as évek letelepítési hullámában először a dolgánokat telepítették ezekbe a falvakba, csak utána költöztették be a nganaszanokat. Ez azt eredményezte, hogy nincsen tisztán nganaszan etnikumú falu. Jelentősebb számú nganaszan diaszpóra él a Tajmir-félsziget kulturális központjában, Dugyinkában is.
A nganaszanok elnevezései és csoportjai
A nganaszanok hagyományos elnevezése a
tavgi szamojéd. Ez a név nyenyec eredetű. Maga a
nganaszan megnevezés a 30-as évektől kezdve terjed el. Általában ezt a nevet szokták e nép önelnevezésének tartani. Ez a tévedés azon a vélekedésen alapul, hogy a legtöbb természeti nép az 'ember' jelentésű szóval nevezi meg önmagát. Ez igaz is. És a
nganaszan szó valóban embert jelent, de ők mégsem így hívják magukat, hanem
nyának, azaz társhoz tartozónak.
A nganaszanok három nagyobb etnikai csoportot alkotnak. Legnagyobb lélekszámmal az avam-nganaszanok bírnak. E csoporton belül is két kisebb alcsoportot különíthetünk el. A pjaszinai nganaszanok a Pjaszina folyó mentén vándoroltak, míg a tajmiri nganaszanok a Tajmir-folyó mentén nomadizáltak. A nganaszanok másik törzse a bediajok (vadajevek) a Heta folyó és a Hatanga-öböl között éltek. Egy különálló nemzetséget is meg kell különböztetni, mégpedig az Okkot. Ennek tagjai valószínűleg dolgán eredetűek, akik a XVIII. század végén, XIX. század elején asszimilálódtak a nganaszanokhoz. E nemzetség egy része az avamok, másik része a bediajok között él.
Az avamok nyolc nemzetségre, míg a bediajok négyre oszlanak. A nemzetség szerinti elkülönülés nem volt éles, egy közösséget különböző nemzetségbe tartozó családok is alkothattak.
Nyelvjárási különbségek kevésbé jellemzik a nganaszan nyelvet, ugyan a két törzs alapján két nyelvjárást különböztethetünk meg, de ezek között nincsenek éles különbségek. A letelepítést követő népességkeveredés a meglévő eltéréseket is szinte teljesen elmosta.
A nganaszanok története 1918-ig
A nganaszanok ősei az időszámítás kezdete táján délről, a közös őshazájából, a Tomszk–Krasznojarszk–Jenyiszejszk körzetből kezdtek el észak felé vándorolni a Jenyiszej mentén. A szamojéd egység felbomlását valószínűleg a népvándorlás okozta. A beáramló idegen népek késztethették az ősszamojédokat arra, hogy észak felé keljenek útra. A szamojéd törzsek szétválását gyorsíthatta, hogy felbomlásátekkor már a rénszarvast mint teherhordó állatot alkalmazták, így sokkal nagyobb területeken vándorolhattak.
Az északi szamojédok több száz éves vándorlásuk során egészen a Jenyiszej torkolatáig jutottak. Itt történt meg a népcsoport széttelepülése. A nganaszanok egészen a Tajmir-félszigetig húzódtak, ahol feltételezhetően jukagír és tunguz lakosságot asszimiláltak magukhoz. Erre a nganaszan kultúrában, mitológiában megőrződött nem szamojéd eredetű elemekből lehet következtetni.
Folyamatos kapcsolatot tartottak fenn más népekkel is. A lejegyzett folklórszövegekből és később a cári adminisztráció feljegyzéseiből tudjuk, hogy évszázadokon át folytatták harcaikat az evenkikkel, akiket a mesékben "varrott arcúaknak" ismerhetünk meg. (Ezt az elnevezést arcuk harci tetoválásáról kapták.) Nem szakadtak meg a kapcsolatok a másik két északi szamojéd néppel sem. Az enyecekkel évszázadokon keresztül szövetségesi viszonyban álltak. A nyenyecekkel való kapcsolatuk kevésbé volt békés. A kelet felé vonuló nyenyec törzsek jelentős területeket hódítottak el a nganaszanoktól és az enyecektől.
Az oroszok megjelenése eleinte kevésbé érintette a nganaszanokat, mivel életterük igen messze esett a katonai és kereskedelmi központoktól. Így nem jutottak el hozzájuk a hittérítők sem. Megkeresztelkedett nganaszanról csak elvétve találhatunk feljegyzéseket. Sőt azt mondhatjuk, hogy a nganaszanokról is csak igen ritkán tesznek említést az orosz feljegyzések. Történtek ugyan kísérletek a megadóztatásukra, de ezek sorra kudarcba fulladtak, egyrészt fegyveres ellenállás miatt, másrészt a tundrán szinte lehetetlen volt ellenőrizni őket. Így szinte a XX. századig független életet folytattak. Léteztek ugyan adófizető helyek, amelyek az árucsere központjai is voltak, de a nganaszanok nem függtek az orosz kereskedők áruitól.
A XVIII. századtól kezdve tartanak fenn kapcsolatot a nganaszanok a dolgánokkal, akik ma a nganaszanokkal együtt élnek.
A nganaszanok hagyományos kultúrája
A nganaszanok hagyományos foglalkozása a halászat és a rénvadászat, valamint a prémes állatok vadászata volt. Emellett kisebb réncsordát is tartottak, de ennek csak másodlagos szerepe volt. A rénre többféleképpen vadásztak, a vadászat módja mindig az évszaktól függött. A vadászat a férfiak feladata volt, akik nyáron inkább egyedül, míg télen és tavasszal viszont csoportosan vadásztak. Mivel a rének nyáron a szúnyogok elől északra vándorolnak, a nyárra szánt hús nagy részét tavasszal szerezték be. Az elejtett állatok húsát megszárították vagy fagyasztották. Mivel lakóhelyükön a föld sosem enged fel, így a dombokba vájt járatok szolgáltak a hús fagyasztására, mintegy hűtőként funkcionálva.
A lőfegyverek széles körben csak a XX. század közepén terjedtek el, addig íjjal és nyíllal vadásztak. A vadrén megtévesztésére idomított csalirént használtak. Gyakran alkalmaztak szántalpra szerelt álcát is, amely mögött megbújva közelítették meg a kiszemelt vadat. Ősszel leginkább csoportos rénhajtást rendeztek. Ilyenkor különféle módszerekkel kerítették be a réncsordát (pl. tó felé vagy hálóba hajtották) és tömegesen mészárolták le a réneket. A madarakat is általában hálóval fogták, míg a prémes állatoknak csapdát állítottak. Nyáron a legfontosabb tevékenység a halászat volt. Az el nem fogyasztott halat szintén megszárították vagy lefagyasztották.
Szállító- és közlekedési eszközként szánt használtak, ami elé réneket fogtak. A családok rénjeiket tamgákkal, azaz egyszerű vonalakból álló jelekkel jelölték meg. A rénfogatba több szán tartozott, így pl. teherszán és utazószán. Egyedi szántípust képvisel a nők utazószánja. A magas félköríves támlájú szánnal más szibériai népnél nem találkozhatunk. A rénfogathoz kapcsolódó egyéb szokások nem térnek el a nyenyec és enyec szokásoktól (27 rént fogtak a szán elé, a szánhajtó balról ült a szánra, a rén nógatására ösztökélő rudat használtak stb.).
Kúpsátrakat használtak, amelyben rendszerint több család lakott. A téli sátrakat több réteg bőr borította, a nyári lakhely borítása vékonyabb volt. A XX. században használtak még egy sajátos, mobil lakhelyet is, mégpedig a
balokot. Ez egy szántalpra szerelt kisebb házacska. Így a rénfogattal bármikor tovább lehetett vándorolni. Ma már ezek az építmények csak igen ritkán láthatók, habár Uszty-Avamban még találhatunk ma már használaton kívüli balokot.
A nganaszanok öltözékükhöz csak rénbőrt használtak fel. A ruha típusától függően a rén más-más részéből varrták azt. A férfiak egybeszabott kapucnis kabátot viseltek, amit fiatal rén bőréből varrtak. A nők kabátja szétnyitható, amihez különálló sapka tartozott. A nganaszanok jellegzetes viselete a csőszerű csizma. A csizma átmérője megegyezik használójának lábméretével, ugyanis a lábbeli bokánál nem szűkül be. A láb és a csizma szára közé eső részt szalmával tömik ki. A lábbelit az egybeszabott alsóruhához kötötték. A nők viseletét kiegészítette az alsóruhához erősített varró és tűzgyújtó készlet. Ruhájuk díszítésére csak bőrcsíkokat és geometrikus mintákat használtak. A nganaszan ruha színvilága is jellegzetes, csak piros, fekete és fehér színek fordulnak elő.
Táplálkozásuk igen egyoldalú volt. Legfontosabb ételük a rén húsa, amit főképpen nyáron hallal, bogyókkal, gombával vagy tojással egészítettek ki. A húst általában főve vagy nyersen fogyasztották, míg a halat szárítva, nyersen (fagyottan) és főve.
A nganaszanok társadalmára korábban az exogám nemzetségi felépítés volt jellemző, azaz a nemzetség tagjai egymással nem házasodhattak. Lakóhelyük nem kötődött a nemzetségekhez, így nemzetségi szálláshelyek és temetők sem léteztek. Az együtt vándorló családok nem nemzetségi, hanem sokkal inkább baráti vagy gazdasági alapon szerveződtek. A szegényebb családok egy-egy módosabb családdal vándoroltak és szinte azok szolgáivá váltak.
A nganaszanok hitvilágát meghatározza a természet-hit. A különböző természeti erőket istenként tisztelték, akiknek áldoztak. Egyik ilyen fontosabb alkalom a Tiszta sátor (
mazuszja) ünnepe volt. Ezt február elején ülték meg azzal a céllal, hogy biztosítsák az új év bőséges halászatát és vadászatát. A másik jelesebb ünnepük a Nagy-nap (
ani''a gyali) volt, amivel az olvadást, azaz a tavasz beköszöntét köszöntötték. Ekkor rént áldoztak a Nap-, a Föld- és a Víz-anya tiszteletére. Sajnos ezek a szokások ma már csak folklór-fesztiválokon elevenednek meg. Ugyanígy elhaltak a régi temetkezési szokások is. Hagyományosan az elhaltat csak ritkán temették a földbe, általánosabb volt az a szokás, ami szerint a tetemet a tundrán hagyott szánra tették. E köré esetleg bejárat nélküli sátrat építették, hogy a tetemet a vadállatok ne marcangolják szét. A temetési szertartás után a hozzátartozók a „sírt” csak három éven keresztül látogatták, utána már nem tértek ide vissza. Ilyen látogatások alakalmával a halottnak ételt, italt esetleg dohányt is ajándékoztak.
A nganaszan hit panteonjában a legfőbb istenek a következők:
ngue 'isten',
bengduptue-ngue 'felső isten' és
nyilitie-ngue 'élő isten'. A főistenek mellett léteznek rosszindulatú istenek is mint pl.
szirize 'jég-isten' és
koture 'gyilkos-isten'. Az istenek jóindulatát áldozatokkal próbálták megnyerni, védekezésül pedig különféle bálványokat készítettek. Így minden családnak volt házibálványa, amit a sátor hátsó részében őriztek. Nők sosem érhettek hozzá. A bálványokat bizonyos időnként „megajándékozták” és „megetették”.
A sámánnak (
nge'') fontos szerepe volt a hagyományok megőrzésében, de orvosként és vezetőként is funkcionált. A legjelentősebb nganaszan sámán-család a Kosztyerkin család, amelyben a sámán hagyományok nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A család első számon tartott sámán tagja Gyüpadee (?- kb. 1935), akinek mindhárom fia tovább folytatta a hagyományokat. Gyemnyime (?- kb. 1975) és Tubjaku (?-1989) sámánként, míg Bjanti''mjaku (?-1995) sámánsegédként tevékenykedett. Gyemnyime fia Gyülszimjaku (?-1997) nem tartotta magát sámánnak, véleménye szerint ő csak a hagyományokat ismerte. Fesztiválokon ugyan fellépett, de a sámán hagyományos funkcióit sosem vállalta magára. Így a nganaszan sámán hagyományok Tubjaku halálával megszakadtak. Tubjaku élete utolsó éveiben már csak ritkán sámánizált. Sokkal inkább foglalkoztatta a népi hagyományok megőrzése, így szívesen dolgozott együtt néprajzkutatókkal és nyelvészekkel. Sámán öltözékét és dobját ma a dugyinkai Néprajzi Múzeum gyűjteményében őrzik.
A nganaszan folklórkincs igen gazdag. Fennmaradtak epikus hősénekek, lírai dalok és mesék, elbeszélések. Az epikus énekeiket
szitebinek hívják (eny.
szjudobicsu, nyeny.
szjüdbabc). Maga a műfaj minden bizonnyal enyec közvetítésen keresztül juthatott el a nyenyecből. Az előadásmódra jellemző, hogy elbeszélt és énekelt szövegek váltogatják egymást. Az énekelt részeknek a dallama kötött, így az előadótól nagy improvizációs készséget igényel. Ma már nem nagyon lehet olyan nganaszannal találkozni, aki vállalkozna egy
szitebi előadására. Ezzel szemben a
gyürimi (eny.
györecsu, nyeny.
jarabc) műfajába tartozó változatos témájú és hosszúságú mesék, elbeszélések ma is népszerűek. A lírai dalok korábban fontos szerepet töltöttek be. Minden nganaszan rendelkezett személyes dallal, amit vagy maga szerzett, vagy valakitől kapta. Énekeiket dobbal és csörgőkkel kísérték.
A nagnaszanok története 1918 után
Ugyan a Tajmiri (Dolgán-Nyenyec) Nemzetiségi Körzetet 1930-ban hozták létre, a nganaszanok életében mégis az 50-es évek hoztak változást, mivel a Tajmir-félszigetre a kolhozosítás a 40-es évek végén, az 50-es évek elején érkezett el. Jelentősebben befolyásolta az életüket a Norilszk környékén kiépített sztálini GULAG-világ is. Norilszkban színesfém feldolgozás folyik, környékén pedig szenet, nikkelt és rezet bányásznak. A GULAG idetelepítése egyben azt is jelentette, hogy a területet a 80-as évek végéig zárttá nyilvánították.
A nganaszanok letelepítésére a 60-as években egyre aktívabbá váló letelepítési kampány keretein belül került sor. A korábban letelepített dolgánok közé telepítették be a nganaszanokat, ami azt eredményezte, hogy a népesség kb. 90%-a dolgánok között él.
A letelepítés egyben azt is jelentette, hogy a más népekkel fenntartott hagyományos kapcsolatok megszakadtak. A nganaszanok a XX. századig csak az enyecekkel kötöttek vegyes házasságot (házasságok 21 %-a), míg a letelepítés után elterjedt az oroszokkal és a dolgánokkal kötött házasság. Míg az enyec-nganaszan vegyes házasságból született gyerekek nagy része nganaszanul beszél, az orosz és a dolgán házasságból származó gyermekek anyanyelve szinte kivétel nélkül orosz.
Ugyan a 30-as években létrejöttek az autonóm körzetek, de ezek sem akkor, sem ma nem képviselték az őslakosok jogait és érdekeit. Habár a peresztrojka magával hozta az északi kis népek önébredését is, azonban az oroszországi gazdasági helyzet igen hátrányosan érinti az őslakosokat. A Tajmiron mesterségesen létrehozott falvakban magas a munkanélküliség, mivel a korábbi termelési módok ráfizetésesek. A férfiak jelentős része rénvadász brigádokban dolgozott, nyáron pedig halászattal foglalkozott. A szállítási költségek ugrásszerű növekedése annyira megnövelte a rénhús és a prémek árát, hogy azt már lehetetlen eladni. A nők jelentős része népművészeti tárgyakat készített, ami iránt ma a kereslet szintén jelentősen csökkent.
A kolhozosítás egyik következménye lett, hogy a 70-es években egy járvány miatt a nganaszanok háziasított rénjei mind elpusztultak. Így a hagyományos módon való közlekedés (rénszánnal) lehetetlenné vált. Ennek következményeként a fiatalabb nemzedék a hagyományos életmódot már nem ismeri. Így tehát esetlegesen az ehhez való visszatérés sem nyújt alternatívát számukra. A lakosság nagy része kilátástalannak tartja a helyzetét. A nganaszanok 60 %-a véli úgy, hogy népe 2-3 nemzedék múlva eltűnik.
A nganaszan művelődés ma
A kötelező iskolai oktatást a 30-as években vezették be, addig a nganaszanok szinte kivétel nélkül analfabéták voltak és oroszul is csak igen kevesen (és elég gyengén) beszéltek. Kezdetben az iskola kivétel nélkül internátust jelentett. A letelepítésig egyes családok megtagadták gyerekeik iskoláztatását, de a 60-as években és az utána született nemzedék már nem kerülhette el az iskolát, ahol természetesen orosz nyelven tanultak. Az iskolai oktatás ma is orosz nyelven folyik, ugyan van kidolgozott ábécé (1989-től), készültek oktatási segédanyagok is, azonban mégsem mondhatjuk, hogy a nganaszan nyelv oktatása általános lenne. A nyelvi asszimiláció a letelepítéssel kezdődött és ma már szinte megállíthatatlannak tűnik. Sajnos ezt támasztják alá a szociolingvisztikai adatok is: ma csak a nganaszan származásúak 42 %-a beszéli a nyelvet, de ebből is csak 17,6 % használja a nganaszant rendszeresen,a szülők 29,3 %-a beszél nganaszanul a gyerekeivel, a 10 év alatti nemzedék 5,9%-a beszéli a nyelvet.
A nyelvi helyzeten sajnos már az sem változtat sokat, hogy a Dugyinkából sugárzó Tajmir Rádió 1990 óta naponta sugároz nganaszan nyelvű műsorokat is, amelyet a nganaszanok 26%-a rendszeresen hallgat. A Tajmir című újságban is rendszeresen jelennek meg anyanyelvi oldalak. Ezeken híreket, meséket, beszámolókat lehet nganaszanul olvasni. Az újság és a rádió szerkesztősége nincsen könnyű helyzetben, mivel a nganaszan származású értelmiség csak pár főre korlátozódik. Ma ugyan a nganaszanok között az analfabétizmus igen csekély (kb. 6%), de felsőfokú végzettséggel is csak nagyon kevesen rendelkeznek (2%).
A nganaszanok lélekszáma viszonylag állandó, jelentősebb csökkenést csak a himlőjárványok idején (1700-as évek közepe, 1830 körül) lehetett tapasztalni.
| Év | Lélekszám |
| 1700 | 872 |
| 1761 | 475 |
| 1796 | 837 |
| 1832 | 344 |
| 1900 | 663 |
| 1917 | 334 |
| 1979 | 867 |
| 1989 | 1278 |
Az adatok azt mutatják, hogy a lélekszám nő, de ez egyes esetekben megtévesztő is lehet. A nemzetiség megadása sokszor a lakóhely függvénye. Az Uszty-Avamban lakó enyecek vagy enyec-nganaszan vegyes házasságból született gyerekek nganaszanként szerepelnek. Problematikus az is, hogy a lélekszám statisztikai növekedésével fordítottan arányos az anyanyelvi beszélők száma. Egy 1994-es becslés alapján kb. 500 anyanyelvi beszélőt lehet számon tartani, akik többsége az idősebb vagy középkorú nemzedékhez tartozik. Így azt mondhatjuk, hogy a nyelv kihalása szinte visszafordíthatatlan folyamat.
Wagner-Nagy Beáta
Bibliográfia
Domokos Péter (szerk.):
Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák. I–II., Budapest, Móra, 1984
Hajdú Péter:
The Samoyed Peoples and Languages, Bloomington, 1968
2
Hajdú Péter (vál.):
Tundraföldi öreg. Szamojéd mesék, Budapest, 1975
Helimski, Eugen: Samojedit ja amanismi =
Kansanperinteen laitoksen julkaisuja n:o 26, Tampere, 1998
Helimszkij, Jevgenyij: A szamojéd népek vázlatos története. In Nanovfszky György (szerk.):
A finnugorok világa, Budapest Moszkva, Teleki László Alapítvány, 1996, 79–89. vagy in Nanovfszky György (szerk.):
Nyelvrokonaink, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2000, 109–120.
Hajdú Péter – Domokos Péter:
Uráli nyelvrokonaink, Budapest, Tankönyvkiadó, 1978, 1980
2.
Krivonogov, V.P.:
Etničeskie processy u maločislennyh narodov Srednej Sibiri, Krasnojarsk, Izd. Kgpu, 1998
Kosterkina, N.T.: Allgemaine Charakteristik der Erzählgattungen der ngabasaniscshen Folklore,
Néprajz és Nyelvtudomány XXXVIII, 149–155.
Labanauskas, Kazys:
Fol'klor narodov Tajmyra, vyp. 2, nganasanskij fol'klor, Dugyinka, 1992
Momd'e, A. Č.-Aron, N. M.:
Jazyk nganasan, Norilsk, 1992
Nagy Beáta Boglárka: Az északi szamojédok. In Csepregi Márta (szerk.):
Finnugor Kalauz, Budapest, Panoráma, 1998, 221–231.
Neroznak, V. P. (szerk.):
Krasnaja kniga jazikov narodov Rossii, Moskva, Academia, 1994
Patrushev, Valeri: Uralic nations of Russia: Historic Development and present condition.
FU 8. Pars I, Jyväskylä, 1995, 97–116.
Žovnickaja, S.N.:
Programma po rodnomu (nganasanskomu) jazyku, Moskva, 1995