Tartalom

Az udmurtok lakóhelye

Az udmurtok elnevezései, népcsoportok

Az udmurtok történelme 1918-ig

A hagyományos udmurt kultúra
          Az életforma és a tárgyi kultúra
          A népköltészet és a népzene
          A hitvilág

Az udmurtok története 1918 után

Az udmurt művelődés ma

Bibliográfia



Az udmurtok lakóhelye

         Az udmurtok (750 000 fő) a Vjatka és a Káma alsó folyása között élnek, de szórványosan a Kámától keletre és délre, ill. a Vjatkától nyugatra is találhatók udmurt települések. Túlnyomó többségük az Udmurt Köztársaságban (Udmurt Elykun, oroszul Udmurtszkaja Reszpublika) él, melynek területe 42 000 km2. A köztársaság délkeleten Baskíriával (Baskortosztánnal), délen a Tatár Köztársasággal határos.
         Az udmurtok lakóhelye az erdős övezetbe esik. A köztársaság felszíne dombos, délnyugaton inkább sík. Felszínének 44%-át erdő borítja (51%-a lucfenyő, a többi főleg nyírfa és erdei fenyő), a valaha hatalmas vadállomány azonban mára jócskán megritkult. Az összterület 10%-a legelő. Folyói a Volga vízrendszeréhez tartoznak. Valaha nagy mocsarak is voltak, de ma a mocsaras területek aránya elenyésző. A terület olajban, kőszénben is gazdag. Híres a helyi gyógyiszap és ásványvíz is. Éghajlata kontinentális. A januári középhőmérséklet -16, a júliusi 19 fok.
         Az udmurtok embertanilag a tőlük délebbre élő népekkel (törökökkel, tatárokkal) mutatnak hasonlóságot: a sötétebb haj és a sötétebb szem az uralkodó közöttük. Legerősebben a szublapponid típus jegyei (alacsony homlok, rövid fej) figyelhetők meg rajtuk. Érdekesség, hogy az udmurtok között igen gyakori a vörös haj: az udmurtok mellett még az íreknél találkozhatunk ilyen nagy arányban ezzel a hajszínnel!
         Az udmurtok mai szomszédai szinte kizárólag oroszok, akik ráadásul közéjük is ékelődtek. Délen és délkeleten azonban a tatárokkal, délkeleten a baskírokkal is érintkeznek. Egyes nyugati nyelvszigeteik marik által lakott területekbe ékelődnek. Régebben azonban sokkal szorosabb kapcsolatuk volt mind a marikkal, mind a két törökségi néppel, sőt, a csuvasok elődei, a volgai bolgárok is fontos szerepet játszottak az udmurt kultúra kialakulásában.

Az udmurtok elnevezései, népcsoportok

         A komik az udmurtokkal együtt a finnugor népek permi csoportjába tartoznak. A Perm (korai forrásokban Perem) név eredete tisztázatlan. Eredetileg a komik és udmurtok által lakott vidéket jelölte, de több Perm nevű városról is tudunk. (Kis-Permnek hívták a mai Komi Köztársaság déli részét, Nagy-Permnek a mai komi-permják körzet vidékét.) Kétséges azonban, hogy összefügg-e ez az elnevezés a skandináv sagákban és útleírásokban szereplő bjarma népnévvel.
         Az udmurt szóval az udmurtok illetik magukat. Nyelvjárásokban előfordul az utmurt, ukmurt, urtmurt, urdmurt alak is. Összetett szó, az utótagja (murt) iráni eredetű, eredeti jelentése 'ember'. Előtagjának eredete és jelentése homályos. Legvalószínűbb, hogy eredetileg mezőt jelentett: az udmurt szó jelentése tehát 'mezei ember' lehetett. (Hasonló típusú elnevezést találunk a mariknál is: a marik egy csoportja mezei mariknak, mezei embereknek nevezi magát.) A marik az udmurtokat odo-embereknek, odo-marijoknak nevezik.
         Az od- tövet találjuk meg az udmurtok orosz elnevezésében, a votják szóban is. A korai orosz források ugyanis oti, otin, otják néven emlegetik az udmurtokat, a votják alak csak később jelent meg. Ebben a szóban a -ják elem orosz népnévképző. Mivel az orosz szó pejoratív értelmű, hivatalosan ma oroszul is az udmurt elnevezést használják.
         A nyugati és a magyar (főleg nyelvészeti) szakirodalomban a votják elnevezés a gyakoribb, de természetesen itt a szónak nincs pejoratív értelme. Az udmurt elnevezést használják viszont a finn, az észt és az orosz szakirodalomban.
         Létezik az udmurtoknak még egy elnevezésük, az ar. Ezt a szót korábban az indogermán árja szóval hozták kapcsolatba, valójában azonban a török nyelvek eri, er, ir 'ember, férfi' jelentésű szavával függ össze. A források először ezen a néven említik az udmurtokat, csuvasok ma is így nevezik az udmurtokat. Ez a szó fedezhető fel Arszk város nevében is (Kazanytól 50 kilométerre északra, az Udmurt Köztársaság határától 100 kilométerre nyugatra található).
         Az udmurtok többsége egyetlen, zárt tömbben él, a nyelvjárási különbségek kicsik. Sajátos csoportot képeznek a beszermánok, akik a köztársaság északi részén élnek. Ma udmurtul beszélnek, de valószínűleg népcsoport volgai bolgárok, tatárok és udmurtok keveredéséből alakult ki. A beszermán szó eredeti jelentése 'muzulmán', és eredete is ezzel a szóval függ össze (hasonlóan a magyar böszörmény szóhoz).

Az udmurtok történelme 1918-ig

         A permiek (a komik és az udmurtok közös ősei) az i.e. 1000. év után különültek el a finn-volgaiaktól (bár a kapcsolatok továbbra sem szakadtak meg). Az i.e. 8-3. században az udmurtok és a komik közös ősei a Volga és a Káma összefolyásának vidékén, valamint a Káma torkolatához közel eső folyók (Vetluga, Belaja, Csuszovaja) mentén éltek. Az itt kialakuló ananyjinói kultúra a marik, udmurtok és komik kialakulásában meghatározó szerepet játszott. Az i.e. 3. században a Belaja torkolatvidékénél alakult ki az a kultúra, melynek népessége a mai udmurtok őseinek tekinthető. Az i.e. 2. században pedig a Káma középső és felső folyása mentén létrejött a gljagyenovói kultúra, melynek az északi udmurtok és a komik etnogenezisében volt jelentős szerepe. A permiek szomszédságában, tőlük délkeletre terült el Magna Hungaria, ahol ebben az időben a magyarok ősei éltek. Ezt bizonyítja, hogy a magyarban és a permi nyelvekben van néhány szókincsbeli és nyelvtani elem, amely más finnugor nyelvekben nem található meg. Ezek azonban nem utalnak hosszú és tartós kapcsolatra.
         Időszámításunk első évezredében az ősudmurt népesség etnokulturális csoportokra tagolódott: önálló kulturális arculatot öltöttek a Vjatka, a Csepca és a Káma mentén, ill. az Arszk környékén élő udmurtok.
         Az udmurtoknak még a 9-10. században is a vadászat és a halászat volt a fő foglalkozásuk. Földműveléssel, állattenyésztéssel is foglalkoztak, házakban laktak, földvárakat építettek, a társadalom törzsi alapon szerveződött. Elsősorban a mai Dél-Oroszország területén élő irániakkal és bolgár-törökökkel érintkeztek. Az udmurtban található nagy számú bolgár-török jövevényszó azt mutatja, hogy a bolgárok nagy hatással voltak az udmurtok mezőgazdaságára, építészetére, háziiparára, sőt. társadalmi és állami berendezkedésére is. Mivel nagy számban vettek át rokonsági terminusokat is, feltételezhető, hogy az udmurtok és bolgárok gyakran házasodtak egymás között. A két nép minden bizonnyal békességben élt egymás mellett.
         1236-ban a tatárok szétzúzták Magna Bulgariát: ekkor az udmurtok többsége a Vjatka és a Káma közötti területre menekült, és ott megtelepedett. (A mai udmurt területeken valaha obi-ugorok éltek. Erre utal, hogy az udmurtiai helynevek egy része obi-ugor eredetű. A Vjatka medencéjében azonban, ahol ma már alig találhatunk udmurt falvakat, sok az od-, ot-, odo- előtaggal alkotott helységnév, ill. gyakoriak az olyan folyónevek, melyek utótagjában az udmurt sur 'folyó' szó ismrerhető fel.)
         A tatárok Magna Bulgaria helyén megalapították a Kazanyi Tatár Kánságot, mely 1552-ig állt fenn. A tatárok a leigázott népeket, így az udmurtokat is alsóbbrendű szolganépnek tekintették, katonai vállalkozásaikban pedig faltörő kosként használták.
         Az északi udmurt területekre, a Vjatka és a Csepca mellékére már a 12. században megindult az orosz betelepülés. A 14. század folyamán a betelepülő oroszok létrehozták a Vjatkai Föld nevű sajátos politikai alakulatot. Ezt a népgyűlési köztársaságot laza függő viszony fűzte Novgorodhoz, majd a Nyizsnij-Novgorod-szuzdali Fejedelemséghez, amit aztán 1393-ban Moszkva bekebelezett. A Vjatkai Föld Moszkva és Kazany között egyensúlyozva megpróbált némi függetlenséget kicsikarni, ez azonban nem sikerült.
         III. Iván 1489-ben büntetőháborút indított a lázadó vjatkaiak ellen. Iván elfogta a vjatkai orosz és udmurt vezetőket, de nem büntette meg őket, hanem letelepítette Moszkva környékén. Az udmurt hercegek hű vazallusai lettek, később földbirtokot kaptak és hazatérhettek. Segítségükkel könnyebb volt hatni a tatár fennhatóság alatt élő udmurtokra.
         1545 és 1552 között zajlott a Moszkvai fejedelemség és a Kazanyi Tatár Kánság közötti végső összecsapás. Kazany védelmében az arszki udmurtoknak is harcba kellett vonulniuk. Válaszul az oroszok tíz nap alatt végigirtották a Kazany és Arszk közötti területet, Arszkot bevették. Az elfogott udmurtokat (több mint 5000 embert) Kazany védőinek szeme láttára válogatott kínzások közepette kivégezték. Kazany eleste után az oroszok kegyetlen adót vetettek ki a terület lakóira. Ez ellen többször is lázadás tört ki, mindhiába. A megtorlásokat természeti csapások súlyosbították, egész vidékek néptelenedtek el.
         Mivel Kazany bevétele után az udmurt hűbéresek közvetítő szerepére nem volt többé szükség, 1588-ban Fjodor cár az adományozott birtokokat visszavette. Az udmurtok ettől kezdve állami parasztok (kisebb részük a Sztroganovok jobbágyai) lettek. Az előkelők is paraszti sorba süllyedtek, de még a 17. században is megpróbálták jogaikat visszakövetelni.
         Tovább folyt az orosz telepesek beáramlása. A 17. században az udmurt falvak lakóira egyre nagyobb teher nehezedett. A betelepülők legjobb földjeikről, legelőikről szorították ki őket. A helyi hivatalnokok visszaélései ellen hiába tiltakoztak, a felsőbb hatóságok megállapították a törvénytelenségeket, de a hivatalnokok a helyükön maradtak, a feljelentők pedig retteghettek a bosszútól. A 18. századtól a gazdasági nehézségek mellé az erőszakos pravoszláv térítés járult. Mindezekért az udmurtok szívesen csatlakoztak a különböző parasztfelkelésekhez, melyek közül a legnagyobb a Pugacsov által vezetett volt (1773-75). A keresztény térítés felemás hatással járt, hiszen a többség felvette a kereszténységet, mert 3 év adókedvezményt kaptak érte — azonban a kereszténység tanai nem vertek gyökeret. Akik nem akartak megkeresztelkedni, azok a muzulmán baskírok és tatárok közé menekültek: ekkor jöttek létre a mai Baskortosztan és Tatarsztan területén fekvő udmurt települések.
         Mivel a 18. században az udmurtok nagy része nem, vagy legfeljebb alig beszélt oroszul, a hittérítőknek meg kellett ismerkedniük az udmurt nyelvvel. Ebből az időből származnak az első udmurt nyelvemlékek (szórványos lejegyzések, szójegyzékek, egy-két alkalmi vers, vallásos szövegek). Az első udmurt nyelvtan 1775-ben jelent meg.
         A 18. század végétől az udmurt területeken bánya- és gyártelepek épültek, a korábbi beszivárgást felváltotta az oroszok tömeges betelepülése. Vegyes lakosságú falvak jöttek létre, és a 19. század végére a járások többsége is vegyes lakosságúvá vált. A 19. században a jobbágyság ugyan felszabadult, de csak kevés földhöz jutott — adóterhei azonban növekedtek. A század végén a Kámán és a Vjatkán megindult a hajóközlekedés, megépültek a vasútvonalak, megszűnt a vidék izoláltsága. A század végén már 30 gyár működött udmurt területen, de a gyári munkások túlnyomó többsége orosz bevándorló volt.
         Az 1880-as években egy pópa röpiratot bocsátott ki az udmurtok ellen. Azt állította, hogy az udmurtok pogány ünnepeiken embert is szoktak áldozni. A röpirat nyomán lábra kapott hiedelmek szolgálhattak alapul a hírhedt Vuzs Multan-i perben. 1892-ben Vuzs Multan udmurt falu határában egy meggyilkolt öregembert találtak. A falu lakóit azzal vádolták, hogy az öreget emberáldozatként mutatták be. Az udmurtok mellett sok orosz értelmiségi állt ki. Közöttük említést érdemel G. J. Verescsagin történész és néprajzkutató, az első udmurt származású tudós, ill. V. G. Korolenko orosz író: az ő cikkeinek köszönhető, hogy a bíróság harmadfokon (négy év után!) felmentette a vádlottakat. (Oroszország bizonyos vidékein egyébként is szokásban volt, hogy ha találtak egy hullát, a rendőrfőnök körbevitette a nemzetiségi falvakban, és mindenhol azt állította, hogy a falu határában találták. A falusiak inkább fizettek, minthogy a nyakukba varrják a gyilkosságot.)
         A cári Oroszországban az udmurtok közül csak nagyon kevesen tudtak írni-olvasni (1897-ben a férfiak 13,2%-a, a nők 0,6%-a), de nem is volt alkalmuk anyanyelvüket hivatalos helyeken használni, udmurt újságok, könyvek (néhány vallásos kiadvány kivételével) nem jelenhettek meg. Azonban az orosz középiskolát, szakiskolát végzettekből kialakul egy vékony értelmiségi réteg. Az 1905-ös forradalom után a hatalom kénytelen volt engedni többek között a nemzetiségek értelmiségének is. Kibontakozóban voltak a nemzetiségi mozgalmak. 1915-ben megjelenhetett az első udmurt újság, később műkedvelő színtársulatok, kulturális körök alakultak. A kazanyi szemináriumban tanuló diákok azonban már korábban titkos társaságot alapítottak, és az udmurt falvakban is működtek illegális politikai körök.
         A polgárháború éveiben súlyos harcok dúltak az udmurt területeken, elsősorban az itt működő fontos hadiüzemek miatt. A Vörös Hadsereg önkényeskedései, a kényszerrekvirálások miatt az udmurtok már kezdetben sem szimpatizáltak a szovjethatalommal.

A hagyományos udmurt kultúra

         Az udmurt falvak mindig folyó vagy patak partjára épültek. A folyón általában kis tavat duzzasztottak, ez biztosította a halellátást és kellemes környezetet nyújtott a libáknak, kacsáknak, melyek áldozati állatként is igen fontosak voltak. Az udmurtok földje mezőgazdasági művelésre alkalmas terület, az udmurtok a múlt században szinte kizárólag a mezőgazdaságból éltek. Legfontosabb terményük a rozs, a zab, az árpa a búza, a borsó, a kender és a len volt. Földjük általában több volt, mint a környékbeli tatároknak és oroszoknak. Az irtásos-égetéses földművelést kombinálták a háromnyomásos gazdálkodással. Mivel a hamar kimerülő földeket évekig kellett pihentetni, gyakran volt szükség újabb erdőterület művelésbe vonására. A 19. század második felében korszerűbb eszközök, nagyobb termésátlagot eredményező vetőmagvak terjedtek el. Ekkor jelent meg a burgonya, amely hamarosan az egyik fő táplálékukká vált.
         Jellegzetes udmurt étel a krumplival, hússal, tojással vagy káposztával töltött kelt lepény, ill. a szintén kelt tésztából sütött, vajas-tojásos töltelékkel megkent palacsinta. Nagy karriert futott be egy jellegzetes (a komiknál is ismert) ételük, a pelnyany, azaz a 'fülkenyér'. Ez nem más, mint hagymával és darált hússal töltött derelye. A tésztát kinyújtották, kerek lapokat vágtak, ezekbe csomagolták a tölteléket, majd kirakták a hidegbe. A fagyott ételt a vadász magával vihette, majd tábort ütve vizet forralt, és a pelyany percek alatt megfőtt. Tápláló és ízletes étel. Készítésének módját az oroszok is eltanulták (ők pelmenyinek nevezik), és ma a volt Szovjetunió egész területén népszerű étel. Nyugaton inkább orosz tortellininek nevezik. Vitaminszükségletüket leginkább különböző bogyókból (málnából, eperből, ribizliből, nálunk nem vagy kevésbé ismert erdei bogyókból) fedezik. A teafogyasztás általános, a kávé viszont ritkaságszámba megy. Otthon sört is, pálinkát is főznek. Pálinkát gyakorlatilag mindenből: mézből, rozsból, bogyókból, de akár céklából, uborkából is tudnak készíteni.
         Mivel állami jobbágyok voltak, a múlt században már vagyoni különbségek is kialakulhattak közöttük. Viszonylagos jólétben éltek. A szarvasmarhatartástól kissé idegenkedtek (nem tudtak védekezni a járványok ellen), lovat viszont gyakran tartottak, hiszen a gyártelepek és a fakitermelés állandó fuvarozási alkalmat nyújtottak. Kiegészítő jövedelemforrást jelentett a halászat. Ősi mesterségük volt a méhészkedés, és volt némi háziiparuk is. A vadászat a 19. században már inkább csak szórakozás volt, mint valódi jövedelemforrás. A középkorban azonban, mikor a vidék gazdag volt prémes állatokban, a vadászat igen fontos jövedelemforrást jelentett. Általában a mókus szemébe lőtték nyilaikat, hogy ne sérüljön az állat prémje. Az udmurtban a pénzt konydonnak mondják, ami a 'mókus ára' (ma: konyü dun) kifejezésből jött létre.
         A kereskedelemben az udmurtok nem voltak gyakorlottak. Egyes leírások szerint gyakran a vásárra vitt árujuk is eladatlan maradt, mert ha egyszer nagy nehezen kimondták az árat, akkor ahhoz a végsőkig ragaszkodtak.
         Az udmurtoknál megmaradt a nagycsaládi életközösség, ill. a nagycsaládokat összefogó nemzetségek rendszere. A falvakban egy-egy nagy gazdaság több családot egyesített magában. A rokonság együtt élt, együtt gazdálkodott. Mindegyik nagycsalád a saját házában lakott, a házak egymás közelében álltak. Településeik az orosz falvakra emlékeztetnek: az utcák szélesek (a múlt századig utcák sem voltak, az udvarok szabálytalanul álltak), a házak gerendából épültek. A ház és a gazdasági épületek U alakban vették körül a telket. Néhány régi épülettípus is megmaradt: ilyen a kenosz, mely régebben lakóház volt, és csak később vált gazdasági épületté: nyáron gyakran még ma is a kenoszban alszanak. A másik hagyományos épülettípus a kwala, ablakok és mennyezet nélküli építmény, mely a nemzetségi és a családi bálványok őrzőhelye, máshol nyári konyha volt. A lakóház alsó részében pince vagy konyha található, az egyterű lakás kissé megemelt. A modernebb téglaházak is egyterűek. A bútorokat a fal mellé helyezik, a szoba közepét üresen hagyják. Az udmurt falu képe az utóbbi száz évben sem változott sokat.
         Egy-egy bölyakhoz (nemzetséghez) 10-15 család tartozott: ezek földbirtoka még a 19. század végén is osztatlan volt. A bölyak terminus helyett gyakran a vorsudot is használták. A vorsud eredetileg a nemzetségi védőszellem neve volt. A nemzetségek exogámok voltak, azaz a fiataloknak más nemzetségből kellett párt választaniuk. A nemzetségek gyakran nagyobb egységben, vüzsiben egyesültek. Ezek azonban endogámok voltak, azaz tagjai csak egymás között házasodhattak.
         Gyakori volt, hogy a feleség idősebb volt a férjnél. Ennek az volt az oka, hogy a fiatal lányokat mint jó munkaerőt csak nehezen engedték el a családból, a fiúkat viszont minél hamarabb megházasították, hogy dolgos kezeket hozzanak a családba. Ezzel összefüggésben viszont a lányokat szabadon engedték, szabad volt szexuális életet élniük, sőt, erről nyiltan beszéltek is. Leányanyának lenni nem volt szégyen, egy nő egy-két gyerekkel is könnyen férjhez mehetett.
         Míg a bölyak erős gazdasági-társadalmi egységet képzett, a vüzsi csak kultikus közösség volt. Az egyes vüzsik vallásos hiedelmei, szertartásai különböztek egymástól. A vüzsi élén az öregek tanácsa, a kenyes állt. Ez szinte korlátlan hatalommal rendelkezett. A kenyesben általában jómódú parasztok ültek.
         A nemzetségeket anyai ágon tartották számon. Ma kb. 70 nemzetségről tudunk. Az udmurtok a mai napig számon tartják, melyik nemzetséghez tartoznak. A nemzetségi rendszer összetartó erejének köszönhetik, hogy többségük ma is egy tömbben él, és nyelvük viszonylag egységes.
         Az udmurtok népviselete igen jellegzetes. Az északi típus archaikusabb (hasonlít a mari viseletre), délen azonban erős tatár hatás figyelhető meg. A női ruházat legfontosabb darabja a tunikaszabású, dúsan hímzett és fémcsüngőkkel díszített ing volt. Erre gyakran hasonló, de elől végig nyitott köpenyt vettek. A ruha hímzésében a geometrikus motívumok voltak az uralkodóak. Lábukra nyírfakéregből font bocskort húztak. A női ünnepi viselet elmaradhatatlan része a nyakláncra fűzött pénzfüzér. Ezek akár derékig is érhettek, akár öt kilót is nyomhattak. Általában öröklődtek: egy-egy füzéren akár többszáz éves érméket is lelhetünk. A férfiak viselete alig különbözött az orosz parasztok viseletétől. Ma már népviselettel ritkán, ünnepi alkalmakkor, akkor is inkább a déli falvakban találkozhatunk.

         Az udmurt mesék közül az állatmesék, a tréfás-tanulságos mesék, ill. a tündérmesék az európai mesekincs motívumait ismétlik, bár természetesen a történetek udmurt környezetben játszódnak és sajátos udmurt színezetük is van. Meséiket a házban végzett téli munkák (bocskorfonás, len- és kenderfonás) közben mesélték. Az udmurt mesék, mondák általában nagyon realisztikus szemléletűek. Rendkívül sok a történeti monda, amely a nemzetség hőseinek tetteit mondja el. Több monda örökíti meg a tatárok, a marik és az oroszok ellen folytatott hadjáratok emlékét, a függetlenség elvesztésének történetét. A mesék különösen az udmurt hitvilág kutatásához nyújtanak értékes adatokat.
         A hagyományos udmurt kultúrában rendkívül fontos szerepe volt a dalnak. A dalokat általában improvizálták, bizonyos alkalmak kényszerítették az egyént az improvizálásra. Ilyen alkalmak voltak a bevonulás, a házasságkötés, a vendégség — a háziasszony dallal köszöntötte a vendéget, aki dallal felelt rá. Egyes dalok eredeti szerepkörüket elvesztve más szokásokban éltek tovább: ilyenek voltak a lakodalmi szokásokban fennmaradt vadászdalok. Az északi dalok archaikusabbak, dallamuk egyszerűbb, formailag kötetlenek, szabad szótagszámúak, rímtelenek, strófákra nem tagolódnak és az epikus, leíró részek túlsúlya jellemző rájuk. A déli dalok erős tatár hatásról tanúskodnak, általában négysorosak, rímesek, líraiak. A Tatárföldön élő, elszigetelt udmurtok között fennmaradtak igen archaikus, három hangra épülő dallamok is. Az udmurtok népi hangszerei közül legjellegzetesebb a citeraszerű krezs (oroszul guszli). Ezt a régióban élő marik, oroszok is használják. A krezzsel általában szelíd, lírai dalokat kísérnek.

         Bár az udmurtok hivatalosan a 18. század óta pravoszlávok, valójában századunkig megőrizték pogány hiedelmeiket: ezek gyakran pravoszláv vallási elemekkel keveredtek. A pogány hit elsősorban a különböző szellemek iránti tiszteletben és a halottkultuszban nyilvánult meg.
         Az udmurt mitológiában mindennek (az égitesteknek, az időjárási jelenségeknek, a földnek, az erdőnek, a vizeknek, az épületeknek) megvan a maga szelleme (ezt hívják animizmusnak). Ezek a szellemek emberformájúak, jóindulatukat áldozattal lehet elnyerni. A népmesék szerint az ember le is győzheti, be is csaphatja őket. A különböző szellemek néha igen szívesen segítenek elvégezni az ember munkáját. A szellemeket az udmurtok vozsónak (szellemnek) vagy murtoknak nevezik, aszerint, hogy minek a szellemei — a murt szó egyébként a régi udmurt nyelvben embert jelentett, és azonos az udmurt szó utótagjával.
         A szellemek rendkívül antropomorf lények: a házi szellemek az emberekkel egy házban, a vízi- és erdei szellemek a víz alatt vagy az erdőben, de az udmurtokéhoz hasonló házakban laknak, és öltözékük is az emberekéhez hasonló. A szellemek is tartanak lakodalmat, az emberhez hasonlóan szaporodnak. Ha az ember nem vigyáz, megtörténhet, hogy szellemmel köt házasságot. A szellemeket le is lehet lőni, de a puskába golyó helyett hársfaszilánkot kell tenni.
         Ugyanakkor a szellemeknek hatalmas erejük van: tövestül tépnek ki fákat, füttyel vihart támasztanak stb. Ha a vadász az erdőben akar aludni, előbb engedélyt kell kérnie az erdei szellemtől. Az erdei szellemnél is többet foglalkoztatja az udmurtokat a víziszellem alakja. Ezeknek általában hosszú a hajuk, de előfordul, hogy csak egy szemük van, az is hátul. Mások szerint csak arról lehet őket megismerni, hogy kabátjuk csücske mindig vizes. Ha elvesztik ujjaikat, azok újra kinőnek. Asszonyaik feltűnően szépek. Ha a víziszellemek megbetegszenek, az ember segítségét kérik, sőt, bábát is az emberek közül hívnak. A víziszellemek általában gazdagok, házaik is jómódról vallanak.
         Az udmurtok hagyományos ünnepei mind a mezőgazdasági munkákhoz kötődnek. Ilyenek a güron büdton (a mezei munkák befejezésének ünnepe), a ju vös (a következő évi jó termésért való könyörgés ünnepe), a szénakaszálás kezdetének ünnepe vagy a szántás befejeztével megtartott gerber. Az ünnep középpontjában az áldozat állt. Mivel az udmurt nemzetségek között hitben és szertartásban nagy különbségek is lehettek, nehéz általános képet rajzolni ezekről az ünnepekről. (A kutatást nehezíti, hogy a vallási üldözéseknek kitett udmurtok nehezen vallanak hitükről.) Jellemző volt, hogy a faluközösség együtt ment áldozni, az istenség csak az áldozati állat vérét, belsőségeit, esetleg néhány szervét kapta; ezeket általában külön üstben főzték meg, vagy egyenesen a tűzbe dobták vagy egy gödörbe ásták. Az áldozat után az áldozati állat maradékát a közösség együtt fogyasztotta el.
         Az áldozatnak két jellemző helyszíne volt. Ezek közül az egyik a lud, körülkerített szellős liget. A ludban tilos volt letörni az ágakat vagy bármit kihozni onnan. Mivel a lud a legények férfivá avatásának helyszíne, nők nem közelíthették meg. Általában itt hozták meg a fej-láb áldozatot (jür-püd poton). A hagyomány szerint Inmarnak lovat kell áldozni, de a lovat két lúd is helyettesítheti (de a négy lábnak meg kell lennie!): ezeket nyírháncsból készült kantárral szerelik fel. A levágott ludaknak csak a feje és a lába kerül az áldozati üstbe, a többi az ünnepre levágott birkákkal együtt fő meg. Az áldozati üsthöz csak a főpap nyúlhat hozzá. Más leírások szerint a ludban nem Inmarnak, hanem Keremetnek, a rossz istenének mutattak be áldozatot, sőt, sok helyen a ludat hívják keremetnek.
         Az áldozatok másik jellemző helye a nemzetségi bálványok háza, a kwala volt. Ez általában az udvaron állt, de a nagyobb közösségeknek is voltak külön kwaláik, amelyek a ludhoz hasonlóan a falutól távolabb, az erdőben álltak. Az áldozatot négy pap vezeti (ők csak a szertartás ideje alatt viselik címüket). Mindegyiküknek sajátos feladatai vannak. A kwalában minden megjelent család feláldozza a maga kacsáját: vérét a tűzbe eresztik és imádkoznak. A kwalában arakit (házipálinkát) és friss kenyeret helyeznek el. Ezeket akkor kapják vissza, amikor minden család végzett az áldozattal. A szertartás végeztével a vösas nevű pap vezetésével imádkoznak a kwala mellett, a szabadban azokért, akik a szabadban haltak meg. Az ima végeztével minden család megfőzi a kacsáját, levükben kását főznek. Ha az étel elkészült, elfogyasztják, az arakit körbekínálják.
         A kwalában a vorsudot, a nemzetség ősének bálványfiguráját őrizték. A bálványt hol kenyértésztából gyúrták, hol fából faragták. (Valaha a vorsud azonban olyan bálványt, amulettet is jelentett, amelyet a nyakban viseltek.) Ha elköltöztek, a vorsud átköltöztetése külön ceremónia volt. A vorsud mindig kötődött egy fához (megvolt a szabály, melyik bálvány alá milyen fa ágát kell tenni), ezért feltételezhetjük, hogy a nemzetség védőszelleme korábban egy fa szelleme volt. Mindez egy nagyon ősi, de eltünőben levő fakultuszra utal (a halottak szellemeihez is fák előtt kell imádkozni, ill. nekik áldozatot bemutatni).
         Az udmurt hitben rendkívül fontos szerepet játszik a halottkultusz. Az ősök és a halottak közvetítenek a család és az istenek között. Ugyanakkor többféleképpen segítik a családot: vigyáznak az állatokra, óvják a vetést, befolyásolhatják az időjárást, segíthetnek a halászatban, vadászatban. Éppen ezért a különböző munkák megkezdtével és befejeztével áldoztak nekik. A régi időkben hadba vonulva is az ősöket hívták segítségül.
         Az udmurtok szerint bizonyos betegségeket is az elégedetlen elhunytak okoztak. Őket áldozattal kellett kielégíteni, hogy a beteg meggyógyuljon. Először a lü-kujan (csontdobáló) áldozattal próbálkoztak. Egy állatot levágtak, megfőztek, és csontjait egy adott helyre vitték. Ha ez nem segített, akkor egy ber-vöst, egy utolsó áldozatot is bemutattak. Ilyenkor fekete állatot áldoztak, és az áldozópap elmagyarázta a halottnak, hogy ez az utolsó áldozat: elégedjen meg ezzel, és ne zaklassa többé az élőket.
         Az udmurtok szerint az újszülöttekbe is a nemrég elhunyt rokonok lelke költözik. Gyakran a nemrég meghalt családtag nevét kapta a gyermek. Ha a csecsemő sokat betegeskedett, azt gondolták, nem jó nevet adtak neki, és varázslót (tunót) hívtak, hogy megkeresse a gyermek igazi nevét.
         Az udmurtok istenei közül Inmar, az ég istene kezdetben valószínűleg nem emelkedett ki a többi szellem közül. Később azonban muzulmán, majd keresztény hatásra felvette a teremtő és mindenek felett uralkodó Isten szerepét. A többi szellemet sajtannak, azaz sátánnak is nevezték, anélkül azonban, hogy egyoldalúan negatív lénynek tekintették volna őket. A kereszténység hatására egyes területeken olyan képzetek is kialakultak, hogy három égi (az időjárásért is felelős) isten, Inmar, Küldüsin és Kwazs az Atya, a Fiú és a Szentlélek alakját vette fel. Máshol azonban a küldüsin szó az angyal jelentést vette fel.

Az udmurtok története 1918 után

         1918 júliusában a szovjetek szervezésében Jelabugában ülésezett az udmurtok első összoroszországi kongresszusa, amely Udmurtia felvételét kérte az Orosz Föderatív Köztársaságba. 1920-ban megalakult a Votják Autonóm Terület: ennek területe akkor 28 800 km2 volt, lakosságának 53%-a volt udmurt. Neve 1932-től Udmurt Autonóm Terület, 1934-től pedig Udmurt Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság lett. A húszas években népiskolák nyíltak, ahol udmurt nyelven folyt az oktatás. Az 1925/26-os tanévben már 174 udmurt tanult orosz felsőoktatási intézményekben. Az analfabéta felnőttek számára is iskolákat szerveztek. Az udmurt autonómia első évtizedében 133 kiadvány jelent meg, közöttük tankönyvek, gazdálkodási ismeretterjesztő kiadványok, egészségügyi felvilágosító könyvek, szépirodalom. Ha korlátozott mértékben is, de a hivatalos ügyintézés során is lehetővé vált az udmurt nyelv használata.
         Az analfabétizmus felszámolása ugyan folyt, de nem sikerült megfelelő írásrendszert létrehozni. Az udmurt írásrendszer a misszionáriusok által létrehozott írásrendszer folytatása volt. Ebben az oroszban nem létező hangokat a betű fölé tett két ponttal jelölték. A problémát az jelentette, hogy a mássalhangzók lágyságát — akárcsak az oroszban — a mássalhangzó után álló magánhangzó betűje jelölte. Ez azonban egyáltalán nem felelt meg az udmurt nyelv hangrendszerének és alaktanának. Éppen ezért más rendszert kerestek: elsősorban a cirill ábécé másfajta használatára, ill. a latin ábécé bevezetésére gondoltak. Erre azonban nem került sor, így a mai napig meglehetősen bonyolult és logikátlan az udmurt helyesírás — habár a nyelv minden hangját egyértelműen képes jelölni.
         A falvak hagyományos élete, társadalmi berendezkedése a szovjethatalom bevezetésével sem változott meg. A falvak életét továbbra is a kenyes irányította. 1928 júniusában azonban legendássá vált esemény történt. Juszki, Ludz és Ludorvaj falvak mezőőrei súlyos mulasztásokat fedeztek fel, melyeket a vétkesek külön felszólításra sem hoztak helyre. A hagyományos jog szellemében a kenyes megbüntette őket. Az eseményt a szovjetek a kulákok önbíráskodásaként értékelték, tíz parasztot perbe fogtak, egyet kivégeztek, kilencet kényszermunkára ítéltek. Megindult az erőszakos kollektivizálás. A politikai rendőrség alakulatai szétverték a faluközösségeket, az udmurtok vagyonát elkobozták. Tízezreket deportáltak Szibériába, ahol szerszámok és élelem nélkül magukra hagyták őket.
         1932-ben ismét tetőzött a terrorhullám. Ekkor koholták a SZOFIN néven hírhedté vált ügyet. (A szó az orosz „a finn népek felszabadítási szövetsége” kifejezés rövidítése.) A vádpontok szerint a vádlottak Finnország protekturátusa alatt egy ellenforradalmi finnugor föderációt akartak létrehozni. Az elsőrendű vádlott Kuzebaj Gerd, a jeles udmurt költő és néprajztudós volt. Sok más értelmiségit is kivégeztek vagy száműztek. A finnugor népek közötti kapcsolatokat ápoló egyesületeket, a finnugor nyelvrokonság hirdetését betiltották; udmurt, ill. udmurt témájú könyveket égettek.
         Az iparilag amúgy is fejlettebb területen tovább folyt az iparosítás: különösen a nehézipar és a fegyvergyártás fejlődött. Az ipar 1939-ben már a gazdaság 85%-át jelentette. Olyan termékeket gyártottak itt, mint a Magyarországon is jól ismert Kamaz tehergépkocsikat és Izs furgonokat, valamint a világszerte ismert Kalasnyikov géppisztolyt. A fegyvergyártásnak köszönhetően Udmurtia zárt terület volt, ahova külföldi nem tehette be a lábát: a szovjet időkben egyetlen magyar vagy finn kutató sem járt Udmurtia területén!
         Az iparosítás az oroszok újabb tömeges bevándorlásával járt. Bár a hatalom hivatalosan támogatta a nemzetiségi kultúra ápolását, valójában minden lépését az oroszosítás érdekében tette. A hatvanas évekre az udmurtok első nemzedéke megtanult oroszul, így leépítették az anyanyelvi oktatást: ezzel a szülőket arra kényszerítették, hogy már otthon oroszul beszéljenek a gyerekekhez, különben azoknak problémájuk volt az iskolában.
         A Szovjetunió felbomlása után az ipari termelés erősen visszaesett. Az amúgy sem magas életszínvonal csökkent, megjelent a korábban ismeretlen munkanélküliség. Bár a köztársaság olajban is gazdag, a szovjet rendszer maradványaként az olajat a köztársaságon kívül dolgozzák fel, így az olaj közel sem jelent olyan bevételi forrást, mint amilyet jelenthetne. A városokban az áruellátás jónak mondható, de az árak a túlnyomó többség számára megfizethetetlenek.
         Vidéken az áruellátás is akadozik. Az udmurtok többsége vidéken, 200-800 fős falvakban él. A falvak az esetek többségében csak földúton közelíthetők meg, a közlekedés lassú és kényelmetlen. A nálunk jól ismert romániai faluromboláshoz hasonló folyamatok a Szovjetunióban is lezajlottak. A kisebb településeken megszűnt az iskola, a posta, a közlekedés, a bolt. A lakosság kénytelen volt elhagyni az ilyen falvakat. Ennek következtében sok kis udmurt falu eltűnt. (Az elköltözők többségükben nem a szomszédos falvakba, hanem a városokba költöztek, ahol gyökereiket vesztve eloroszosodtak.) A faluközpontokban az élet továbbra is folyt. Bár Udmurtia területének nagy részén mezőgazdasági termelés folyik, a rossz minőségű talajon, a modern eszküözök nélkül az első világháború előtti termésátlagot is alig érik el. Udmurtia mezőgazdasági termékek, többek között gabona behozatalára is szorul.
         Ma az udmurtok mégsem szenvednek hiányt az alapvető élelmiszerekben, mivel azt megtermelik maguknak. Szorgalmas gazdálkodók: az Udmurtián átutazó oroszok állítják, hogy a vonatból is feltűnik, mennyivel rendesebbek a porták, gondosabban műveltek a földek Udmurtiában, mint a szomszédos orosz területeken. Az udmurtiai — túlnyomó többségükben városlakó — oroszok gyakran gazdagnak hiszik az udmurtokat, mert nem okoz nekik gondot az élelem beszerzése. (A városi udmurtoknak is vannak falusi rokonaik. Jellemző azonban, hogy például Izsevszkben a lakosság csupán 17%-a udmurt, 70%-a orosz.)
         Udmurtia lakosságának jelenleg 31%-a udmurt, 58%-a orosz és 7%-a tatár. Az udmurtok lélekszáma körülbelül 750 000 fő, kétharmaduk él az Udmurt Köztársaságban, harmaduk pedig főleg a szomszédos köztársaságokban (Tatarsztanban, Baskortosztanban) és területeken (a jekatyerinburgiban és a kiroviban).

Az udmurt művelődés ma

         Udmurtiában a hivatalos nyelv az orosz, bár az udmurt nyelvnek is az alkotmányban rögzített státusza van. A gyakorlatban ez azonban semmit nem jelent: még a tisztán udmurtok lakta községekben is oroszul intézik a hivatalos ügyeket. Az udmurt nyelv oktatása csak falvakbban, ott is csak az iskola 1-3. osztályában, heti egy-két órában folyik. Az udmurt nyelv presztízse igen alacsony, legfeljebb a falusi udmurtok beszélnek udmurtul egymás között. A modern életforma minden megnyilvánulása az orosz nyelvhez kötődik. Gyakori, hogy az udmurt írók, költők, nyelvészek gyermekei sem tudnak udmurtul. Jellemző eset, hogy egy udmurt költő egy udmurt faluban orosz nyelvű emléktáblát kapott.
         Manapság egyetlen udmurt napilap és néhány folyóirat jelenik meg, mindegyik alacsony példányszámban. Ezek az újságárusoknál általában nem kaphatók, elő kell rájuk fizetni. A ma udmurtul megjelenő irodalom általában a magas kultúrát szolgálja, és legfeljebb az értelmiség számára nyújt valamit. Tömegolvasmányok, lektűrök udmurtul nem jelennek meg, így az átlagember ezeket is oroszul olvassa. Az angolból fordított színes ismeretterjesztő képeskönyvek is csak oroszul hozzáférhetők.
         A tévében naponta 10-15 perces udmurt nyelvű hírműsor látható. A rádióban az adásidő fele udmurt, de az udmurt rádiósok — félve a megtorlásoktól — kerülik a határozott közéleti és politikai véleménynyilvánítást, éppen ezért a műsorok meglehetősen érdektelenek. Orosz és külföldi filmek udmurt szinkronnal való bemutatására pedig nincs pénz. Udmurt játékfilm készült a kilencvenes években. A címe Alangaszár árnyéka. A film udmurt legendák és mitikus történetek alapján született.
         Izsevszkben működik az Udmurt Drámai Színház. Udmurt zeneszerzők műveit és adaptált műveket játszanak, elsősorban a falusi közönség igényeit akarják kielégíteni. A játék színvonala azonban alacsony. A színházból kivált Katancsi (Függöny) együttes más útra lépett, saját maguk készítenek műsorokat (pl. pogány népi imádságok mintájára írt dramatikus játékot), hamar népszerűvé váltak.
         Az udmurtoknál a népdalok és műdalok könnyen keverednek, a népdalnak tartott énekekről gyakran derül ki, hogy műdalok. Ezek a dalok udmurt nyelvűek, az orosz itt még nem vette át az uralmat. Udmurtiában a népi kultúra, a folklór kizárólag udmurt népi kultúrát jelent. Sok jó hagyományőrző csoport tevékenykedik, de sajnos az állam által leginkább támogatott Italmasz együttes inkább az oroszos esztrád hagyományait követi, és nem sokat ad az autentikusságra. A külföldi fellépésekre meghívott együttesek utazását az állami szervek gyakran nem támogatják, hanem helyettük más, a „kormányhoz közel álló” együtteseket küldenek. Létezik udmurt komolyzene, sőt, vannak udmurt operák is, de ezek valódi értékéről nehéz lenne nyilatkozni.
         Sok faluban elevenítették fel a régi udmurt ünnepeket. Ilyen a szántás után megtartott, gerber nevezetű ünnep. Ezek az ünnepek ma már inkább majálisjellegű rendezvények. Itt az emberek népviseletben jelennek meg, jelezve, hogy őrzik udmurt identitásukat.

        Ha az udmurt irodalommal szeretnénk megismerkedni, leghelyesebb a Medveének című kötet válogatásával kezdeni. Ezeket az alkotásokat azonban más mércével kell mérni, mint a nagy népektől származó műveket. Ahogy Domokos Péter, az udmurt irodalom magyar monográfusa írja: „(...) az írók paraszti kjözegből indulnak, paraszti származásúak, szellemi hozományuk is paraszti gyökerű (vagyis a folklór), ugyanakkor várható közönségük, azaz az olvasók többsége is földművelő (...), ami bizonyos mértékig megszabja érdeklődését, igényét. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy nem egy független, magas fejlettségű, tanult, öntudatos paraszti társadalommal állunk szemben, hanem egy elnyomott, „másfajtájú közösséggel”, elmaradt, babonás, gyanakvó tanulatlan paraszti néppel... (...) Az udmurt írók jelentős része tanítói (és csak tanítói) végzettségű... (...) Az alkotó előtt csak a zavartalan és szünettelen állandó tanulás, olvasás, folyton szélesedő körű tájékozódás tárhatta volna fel, legalább távlataiban, az egyetemes irodalom bejárhatatlan birodalmát, a falusi és tanítóképzős indíttatás, az elvégzendő politikai feladatok dandárja azonban nem tett lehetővé számára ilyen szellemi kalandozást. Maradt így a viszonylag szűk, klasszikus orosz irodalom, abból is főleg Puskin és Nyekraszov, de már pl. Gogol kevésbé, s Doszojevszkij egyáltalán nem, a könnyen felfogható narodnyik parasztköltők (Kolcov, Nyikityin, majd Bednij), s a szovjet írók közül pedig Majakovszkij és Gorkij — ők sem minden művükkel -, de már pl. Blok, Bulgakov és mások nem.” Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a húszas években induló tehetségeket elhallgattatták, megérthetjük, hogy miért nem született igazán nagy alkotás az udmurt irodalomban. (A kivégzett írók hosszú sora mellett figyelmet érdemel Asalcsi Oki költőnő esete. A fiatal szemorvosnő szintén a húszas években kezdett írni, méghozzá ártatlan, politikamentes lírai verseket. A harmincas években a KGB letartóztatta, majd néhány hónap után szabadon engedték. Nem tudjuk, pontosan mi történt, de a költőnő, aki 1973-ig élt, többé egy sort sem írt.) Figyelemre méltók Kuzebaj Gerd költeményei, de ezek magyar fordításai időnként oly mértékben térnek el az eredeti versektől, hogy a költőről nem igazán kaphatunk a valóságnak megfelelő képet.
Bibliográfia

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bp. Trezor, 1994 (1936)
Hajdú Péter — Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink, Bp., Tankönyvkiadó, 1978
A vízimadarak népe, szerk. Gulya János, Bp., Európa, 1975
Uráli népek Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai, szerk. Hajdú Péter, Bp., Corvina, 1975
Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Bp., Panoráma, 1998
Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Bp., Teleki László Alapítvány, 2000

Medveének. A keleti finnugor népek irodalmának kistükre, szerk. Domokos Péter, Bp., Európa,1975
Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák I., szerk. Domokos Péter, Bp., Móra, 1984
Nagy Katalin: „Hét határon hallik húros daru hangja”, Bp., Faunus, 1994
A tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról, szerk. Hoppál Mihály, Bp., Európa, 1980

Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék, szerk. Domokos Péter, Bp., Európa, 1974
Domokos Péter: Az udmurt irodalom története, Bp., Akadémiai, 1975
Konsztantyin Klimov: Az udmurt népi díszítőművészet, Izsevszk, Udmurtyija, 1988
Kerezsi Ágnes: Az udmurtok (Minoritates Mundi sor.), Szombathely, Savaria University Press, 1999