Tartalom

A vepszék lakóhelye

A vepszék elnevezései, népcsoportok

A vepszék történelme 1918-ig

A hagyományos vepsze kultúra
          Az életforma és a tárgyi kultúra
          A népköltészet és a népzene
          A hitvilág

A vepszék története 1918 után

A vepsze művelődés ma

Bibliográfia

Ösvények vepsze témájú honlapokhoz



A vepszék lakóhelye

         A vepszék a Ladoga-tó délkeleti, az Onyega délnyugati partvidéke és a Fehér-tó által körülzárt háromszögben élnek. A terület közigazgatásilag részben a Karjalai Köztársasághoz, részben a Leningrádi, ill. Vologdai Területhez tartoznak. A vepsze területeket mindenhol sűrű (főleg tűlevelű) erdő fedi. A fa általában nagyon jó minőségű, így a terület gazdaságában fontos szerepet játszik. Az Onyega melletti területek kőbányáikról híresek. A Šokš faluból származó köveket a leghíresebb orosz székesegyházakba, ill. a Téli Palotába építették be, sőt, Párizsba innen vitték a követ Napóleon szarkofágjához.


A vepszék elnevezései, népcsoportok

         A vepszék három fő csoportra oszthatók: az északiak az Onyega mellett élnek, a Karjalai Köztársaság területén. Közéjük és a délebbre élő többi vepsze közé orosz falvak sora ékelődik. A közép-vepszék az Ojať folyó felső vidékén, a dél-vepszék Pedig Radogscsa (Arskah'ť) környékén élnek. A két terület között van kapcsolat. Korábban feltételezték, hogy a Fehér-tó mellett élő keleti vepszék már kihaltak. Valójában három falu (Pondal, Voilaht és Kuja) még ma is vepsze nyelvű, az itt élőket akár a vepszék negyedik csoportjának is tekinthetjük. Néhány vepsze kolóniát találhatunk Szibériában, az Irkutszki és a Kemerovói Területen is. A karjalai vepszék aránya a múlt század végén még elég alacsony volt, ma azonban minden második vepsze Karjalában él. Az arányváltozás a középső és a déli területeken élő vepszék erőszakos asszimilációja, földjükről való elűzése.
         A vepsze elnevezést a vepszék használják saját magukra (egyes nyelvjárásokban vepśan, bepśan, vepślańe, bepślańe alakban), és innen terjedt el a többi nyelvbe is. Egyes feltételezések szerint már Jordanes krónikájában (6. sz.) is a vepszékről van szó a vasiabroncas néven: ez valószínűleg összetett szó vagy tévesen egybeírt két népnév. A Brémai Ádámnál (11. sz.) szereplő wizzi és az arab útleírásokban (10. sz.) szereplő visu népeket a legutóbbi időkig kétség nélkül a vepszékkel azonosították, ám Irma Sorvali és Tuomo Pekkonen finn kutatók szerint ezek nem vonatkozhatnak a vepszére. Így ma a vepszék legkorábbi biztos említését az orosz krónikákban találjuk, vesz alakban. A p kiesése teljes mértékben megfelel az orosz hangtörténetnek. Feltételezhetjük, hogy ha a korábbi említések mégis a vepszékre vonatkoznak, akkor az elnevezés orosz közvetítéssel jutott a lejegyzőkhöz.
         A vepsze elnevezést azonban csak a közép-vepszék egy része és a dél-vepszék használták századunk elején. A többiek csak a harmincas években, a hivatalos nyelvhasználat hatására kezdték magukat vepszeként megnevezni.
         Az észak-vepszék és a közép-vepszék egy része a század elején még lűdnek (ľüdileińe, ľüdinik) nevezte magát. Hasonlóképpen nevezi magát a karjalaiak egy csoportja: róluk tudjuk, hogy valaha vepszéül beszéltek. A lűd elnevezés az orosz lyugyi 'nép, emberek' szóból származik.
         1926-ig a vepszéket oroszul csúdoknak, a tudományos irodalomban pedig csuhariknak hívták.

A vepszék történelme 1918-ig

         A vepszék a 8-13. században erős törzset alkottak. A helynevek tanulsága szerint a vepsze településterület sokkal nyugatabbra, kb. a mai Észtország határáig terjedt. Északon vepsze volt a Ladoga és az Onyega közötti teljes terület (később itt a karjalai nyelv lűd és aunusi (onyegai) nyelvjárását beszélték, ill. részben beszélik ma is). Ugyanakkor telepei jöhettek létre a Fehér-tenger partján, sőt, a Kola-félszigeten is. Egyes feltételezések szerint a skandináv útleírások bjarma népe is ezen vepsze telepek lakosságával azonosítható. A vepsze terület déli határa a Volga forrásvidéke lehetett: ezek a területek azonban folyamatosan eloroszosodtak. A vepszéktől délre a szláv krivicsek, délkeletre a finnugor merják éltek. A korai források szerint a vepszék folyamatosan terjeszkedtek északkeletre, ahol elérték a Dvina vonalát, ahol a 11-12. században a komikkal is érintkeztek.
         A vepszék híres prémvadászok voltak. Fontos szerepük volt a cserekereskedelemben is. A volgai bolgároknak prémeket adtak fémeszközökért, fegyverekért. Intenzív kereskedelmet folytattak a skandinávokkal is: a 10-11. századból származó vepsze sírokban gyakran találhatunk skandináv fegyvereket csak ékszereket.
         A veszt az orosz krónikák azok között a népek között említik, akik Novgorodba behívták uralkodni a varjágokat (vikingeket). Novgorod nem szokványos orosz fejedelemség volt, hanem a helyi oroszok és finnugorok által közösen alkotott állam. Az idők folyamán azonban az oroszok befolyása egyre inkább megnőtt, megkaparintották a kereskedelmi hálózatot és kiszorították, ill. asszimilálták a Fehér-tó környékén élő finnugorokat. A Fehér-tó mellett fekvő Beloozero város és környéke a Rosztov-Szuzdali Fejedelemség része lett, 1238-ban pedig létrejött a Belozerszki Fejedelemség. Ez még a tatár inváziót is túlélte, de a 14. században bekebelezte a Moszkvai Fejedelemség.
         A 13. századtól a veszeknek nincs nyomuk az orosz krónikákban, ezért a kutatók sokáig azt hitték, hogy akárcsak a merják és a muromák, ez a nép is kihalt. A vepszék azonban - ha erősen meg is fogyatkoztak - megőrizték etnikai különállásukat. Politikai önállóságukat végleg elvesztették, jobbágysorba kerültek. Megkeresztelkedtek, földjeikre kolostorok települtek. Az Onyega és a Ladoga között élő vepszék többsége beolvadt a karjalaiakba: így jött létre a karjalaiak aunusi (olonyeci) és lűd csoportja és nyelvjárása. Egy későn előkerült forrásban egy 16. századi utazó azt írta, hogy Beloozero környékén a lakosság vepszéül beszél, bár tud oroszul is. A 18. században Nagy Péter vas- és fegyvergyárakat alapított Petrozavodszkban, a mai vepsze területek északi határán. (Petrozavodszk ma a Karjalai köztársaság fővárosa.) A vepszék megismerkedhettek a gyári munkával is.
         A tudomány számára a vepszéket A. J. Sjörgen finn tudós fedezte fel 1824-ben. 1862-ben hatvanezerre becsülték a vepszék számát, de már ekkor arról írtak, hogy a vepszék eloroszosodnak, ki fognak halni. Valójában a helyzet közel sem volt ilyen súlyos: a kutatók ugyanis csak a vepsze terület peremén jártak, ott, ahol a vepszék mindennap oroszokkal érintkeztek és valóban nagyfokú volt az oroszosodás. Igazából azonban a vepsze falvak többségében vepszéül beszéltek, és csak keveset tudtak oroszul.

A hagyományos vepsze kultúra

         Hagyományosan a vepszék az Onyega mellett főként a halászatból máshol a földművelésből éltek. Mezőgazdasági eszközeik még a múlt században is nagyon kezdetlegesek voltak. Földjük is kevés, az is gyenge minőségű volt, éppen ezért a földeken az asszonyok és az öregek dolgoztak, a férfiak pedig máshol kerestek munkát. Télen vadászni jártak, fontos jövedelemforrás volt a fakitermelés. Nyáron vándor kézművesekként keresték a kenyerüket. Mint kőfaragók egész Oroszországban, de Skandináviában is ismertek voltak. A közép-vepsze vidéken jelentős volt a fazekasság: az innen származó cserépedények távoli piacokra is eljutottak.
         A vepszék gerendaházakban laknak. A ház belső terét egy alacsony fal választja ketté: az egyik fele a szoba, a másik a konyha. A vepsze konyha érdekessége a hatalmas kemence: ennek szájába akár egy-két ember is befeküdhet. A kemence oldalában több kisebb nyílás is van, amelyekben szintén sütni lehet.

         A vepszéknél nem maradtak fenn epikus költemények, és a kutatók viszonylag kevés népdalt jegyeztek le. A vepsze folklórról megfelelő gyűjtések hiányában nehéz nyilatkozni, ma már pedig szinte lehetetlen hiteles folklórszöveg nyomára bukkanni. Csak egy népköltészeti műfajt ismerünk jobban, a népmesét. A népmesék általában nemzetközi vagy orosz mesék variánsai, de a mesékben szerepelnek vízi- és erdei szellemek, házi manók és a világot benépesítő egyéb természetfeletti lények. Ezek általában az igazság és a jóakarat jelképei.

         Bár a vepszék ortodoxok, gondolkodásmódjukban felismerhetőek az animizmus maradványai. Hitük szerint az erdőben ok nélkül egy ágat sem szabad letörni, mert az erdő ura megharagszik és bosszút áll. Ha viszont az ember valamilyen cél érdekében vág fát, akkor az erdő ura örül, hogy segíthet. Ha az ember házépítéshez keres fát, az erdei szellem maga vezeti oda a legmegfelelőbbhöz. A szellem segít az embernek, hogy meglelje a legszebb gombákat és bogyókat: ha azonban letapossa a termést, az erdő ura megharagszik, elrejti a hazafelé vezető utat, és az ember napokig bolyonghat a rengetegben.
         Ha a vepsze halászni vagy fürödni ment, vagy akár csak vizet akart inni, előtte engedélyt kért a tótól vagy a folyótól. Ha a halászzsákmány bőséges volt, tenyerükbe vizet vettek, és hálából megcsókolták. Favágás, kéreghántás, bogyógyűjtés, vadászat előtt az erdei szellemtől kért engedélyt. Ilyenkor ajándékot (kenyérmorzsát, egy szem sörétet) is illett adni. Ha a vepsze vadász egy fa alatt akart hálni, előbb engedélyt kért a fától, néhány másodpercig várt, majd a fát átölelte, s csak ezután tért nyugovóra.
         Ugyanakkor a vepszék gyakorló ortodoxok voltak. Vallásukhoz annyira ragaszkodtak, hogy a szovjet időkben pap híján maguk tartották meg a szertartásokat. (Ma ismét vannak papok, de természetesen oroszok.) A vepsze falu jellegzetes épületei az oltár nélküli kápolnácskák. Ezek fából épülnek, gyakran dombtetőre vagy más fontos helyre. (A szovjet időkben ezeket raktárnak használták, vagy egyszerűen hagyták tönkremenni - a falusiak éjjel, titokban javítgatták őket.) A kápolnában ikonokat helyeznek el, alájuk gyönyörűen hímzett terítőket, törülközőket terítenek. Az ikonok megtalálhatók a házakban is, méghozzá az ún. ikonsarokban. Érdekesség, hogy általában ugyanebben a sarokban áll a televízió is.

A vepszék története 1918 után

         1918-ban a vepsze területek a Pétervári és a Cserepoveci kormányzósághoz tartoztak. Ezeket 1926-ben Leningrádi Terület (oblaszty) néven egyesítették. Közben azonban 1924-ben létrejött a Karjalai Autonóm Köztársaság (1931-től Karjalai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság), amelyhez hozzácsatolták az észak-vepsze falvakat.
Az 1920-as években a vepszéknél is kibontakozott a nemzeti ébredés. Ezt kezdetben a hivatalos szovjet politika is támogatta. 24 falu nemzetiségi státuszt kapott, és felállítottak két nemzetiségi körzetet (egyes falvak azonban ezeken is kívül rekedtek). Vepsze tannyelvű iskolák nyíltak. 1932-ben megjelent az első (latin betűs) vepsze ábécé, és a következő években 20-30 tankönyv, ill. szótár, nyelvtan látott napvilágot. A Karjalai ASZSZK területén élő vepszék számára azonban a finn volt az oktatás nyelve.
         1937-ben azonban a sztálini terror elérte a vepszéket is. Bezárták a vepsze iskolákat, beszűntették a könyvkiadást, a korábban megjelent kiadványokat elégették, az értelmiséget (a tanítókat) száműzték vagy kivégezték. Megszűntették a nemzetiségi körzeteket, és a Leningrádi Terület egy részét, közöttük a vepsze falvak jó részét a Vologdai Területhez csatolták: ez mintegy 8000 vepszét érintett. A vepsze területek így hét járásba kerültek (mind a Területek, mind a Karjalai Köztársaság peremjárásairól van szó!), a vepsze falvak a járások perifériáira kerültek. A vepsze falvak közötti kapcsolatokat elvágták. Az elszigeteltség olyan fokúvá vált, hogy két-három évtized elteltével egyes vepsze falvak lakói azt hitték, hogy ők az egyedüli vepszék a világon - nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy tőlük alig 20 kilométerre (de már egy másik járásban) van egy vepsze falu. 1938-ban a vepszékre vonatkozó tudományos kutatásokat is betiltották, legközelebb 1965-ben, tehát csaknem harminc éves szünet után jelenhetett meg vepszékkel foglalkozó mű.
         A második világháborúban a finnek elfoglalták Karjalát, így az északi vepsze területeket is. Bevezették a finn közigazgatást és iskolarendszert. Vepsze önkéntesek harcoltak a finn hadseregben. A háborút lezáró békeszerződés értelmében azonban a finn hatóságoknak ki kellett adniuk őket. Sorsuk felől sok kétségünk nem lehet...
         A harmincas évek végétől iszonyatos teher nehezedett a vepsze parasztokra: azoknak a gazdaságoknak, ahol tehén volt, több száz liter tejet és 40 kg húst kellett beszolgáltatniuk az államnak. A levágott borjú vagy bárány bőrét tilos volt megtartani. Gyapjút és tojást akkor is be kellett szolgáltatni, ha a gazdaságban nem is volt juh vagy tyúk. Míg a kolhoz a falu mellett elterülő földjei kaszálatlanul álltak, az embereknek 10-15 kilométer távolságban fekvő földjeikről kellett behordani a takarmányt. Ha valakit rajtakaptak, hogy a kolhoz tulajdonából bármit - akárcsak egy bögre tejet is! - elvett, több év kényszermunkára ítélték, gyermekeit pedig állami gondozásba vették.
         Az emberek megpróbáltak a városokba menekülni és a gyárakban munkát találni, de akit elkaptak, azt visszatoloncolták a "saját kolhozába". A falusiaknak nem adtak igazolványokat, így saját falujukon kívül törvényen kívülinek számítottak. (A Karjalán kívüli vepsze területeken élők a hetvenes évek elején kaptak először igazolványokat, így nem túlzás a vepszék röghözkötéséről, állami rabszolgákként való tartásáról beszélni.) Egyes szökevényeknek ugyan sikerült igazolványhoz jutniuk, de azon az áron, hogy büntetőtáborokba vitték őket. Innen szabadulva már szabad emberként térhettek vissza falujukba: anyanyelvüket elfelejtették, és igazolványukban is az állt, hogy orosz nemzetiségűek. A falvakból "normális módon" csak azok szabadulhattak, akik leszerelésük után valamelyik nagy építkezésen vállaltak munkát, akik távoli városokban tanultak tovább, vagy akik igazolványtulajdonossal kötöttek házasságot.
         Az ötvenes években ki akarták telepíteni a Vologdai Területhez került vepsze falvakat. Miután az emberek önként nem akartak elmenni, kényszerítő eszközökhöz folyamodtak. Bezárták a boltot, a postát, az iskolát. Anatolij Petuhov vepsze származású újságíró leírja a saját szülőfalujának sorsát. Itt az emberek a maguk kezébe vették a sorsukat, és követeket indítottak a Karjalában élő vepszékhez, és meg is egyeztek velük, hogy hozzájuk költöznek. Szerszámaikat a kolhoz traktoraival szállították, személyes ingóságaikat a hátukon cipelték. Házaikat, bútoraikat kénytelenek voltak maguk mögött hagyni. Később az arra járó "turisták" kirabolták a bedeszkázott ablakú házakat, majd a környéken legeltető pásztorok az ajtó- és ablakkereteket, a kemencék tégláit hordták el. Hogy a téglákhoz jobban hozzáférjenek, felgyújtották a házakat. Az akció eredményeképpen összesen kb. 6000 vepsze volt kénytelen elhagyni otthonát.
         De ezzel a vepsze településeket ért csapások még nem értek véget. A hatvanas években a Szovjetunióban is megindult a romániaihoz hasonló falurombolás, a településrendszer "ésszerűsítése". Az elképzelés szerint a "perspektívátlan" falvakat felszámolták (megszüntették a közlekedést, a postát, az iskolákat, az orvosi ellátást). Az elképzelések szerint a felszámolt falvak lakóinak a faluközpontok tégla- vagy panelházaiba kellett volna költözniük. Az elűzöttek többsége azonban inkább egyenesen a városokba, ipari központokba költözött. Az oroszokhoz képest a vepszék viszonylag alacsony arányban vándoroltak el, de így is 23 falut és 130 tanyát sikerült felszámolni. Ám a vepszék (és a többi kis nép) számára ez a folyamat sokkal nagyobb csapást jelentett, mint az oroszok számára. A városba beköltöző orosz paraszt ugyanis megmarad orosznak, de a kis népek tagjai elvesztik a kapcsolatot népükkel, és eloroszosodnak. 1989-ben a vepszék alig több mint fele beszélt vepszéül. A falurombolásnak egyébként az egész Szovjetunióra nézve végzetes következményei lettek: a mezőgazdaságban hatalmas munkaerőhiány keletkezett. Több tucat millió hektár föld maradt megműveletlenül.
         A peresztrojka kezdetén Karjalában a nemzetiségiek: a karjalaiak, az inkeri finnek és a vepszék hozták létre az első ellenzéki szervezeteteket. 1987-ben Vidl községben megrendezték a vepszék első Életfa-ünnepét, és a közeli Järved faluban konferenciát szerveztek a vepsze kultúra megőrzéséről. A karjalai, ill. a Vologdai és a Leningrádi Területről érkezett vepszék ekkor találkoztak először egymással. A vepsze származású kutatók, újságírók, művészek ekkor beszéltek először nyíltan népük problémáiról. A konferencia nyelve a vepsze volt - ez nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy a vepszéknél sokkal nagyobb finnugor népek képviselői is gyakran szégyenlik nyilvánosan használni anyanyelvüket. 1988-ban újabb konferenciát szerveztek Petrozavodszkban, 1989-ben pedig megalakult a Vepsze Kultúra Társasága. A Karjalai Köztársaságban élő vepszék számára nemzetiségi körzetet hoztak létre. A körzet az északi területek előnyeit élvezi: itt magasabbak a fizetések, több a szabadnap és alacsonyabb a nyugdíjkorhatár. (A helyzet abszurduma, hogy a Karjalai köztársaságban egyedül ez a déli terület élvezi Oroszország északi területeinek kiváltságait.)
         A vepszék felemelték szavukat az ellen, hogy a fakitermelést, bányászatot folytató vállalatok a helyi munkaerő alkalmazása helyett idegenből hozzanak munkásokat. Anatolij Petuhov szülőfalujában több, mint húsz fiatal gazda kapott földtulajdont. Majdnem mindegyikük beszél vepszéül.
         A vepszék esetében azt is nehéz megmondani, hogy hányan lehetnek. A népszámlálási adatok könnyen kétségbe vonhatók, mivel a megfélemlítés miatt sokan nem merték, esetleg ma sem merik magukat vepszének vallani. De tudunk arról is, hogy bizonyos esetekben meghamisították a statisztikákat. 1959-ben még tizenhatezren vallották magukat vepszének, 1970-ben és 1979-ben viszont már csak alig több, mint nyolcezer vepszét mutattak a statisztikák. Különösen feltűnő volt, hogy az adatok szerint a vepszék hagyományos lakóterületükön (Karjala kivételével) mind kihaltak. Zinajda Sztrogalscsikova vepsze származású történész bejárta a vepsze területeket, és megállapította, hogy az itt élők 92%-a vepszének vallotta magát, de a községi tanácsok nyilvántartásában mindenki oroszként szerepel - tehát a magukat vepszének vallókat is oroszként regisztrálták. A hatóságok arra hivatkoztak, hogy a Szovjetunió népeinek jegyzékében nem szerepelt a vepsze, így tehát vepszék nincsenek. Valójában a listán a vepszék szerepeltek. Az eset a peresztrojka idején nagy feltűnést keltett, és hatására 1989-ben 130-ról 170-re bővítették a Szovjetunió népeinek listáját. A szakemberek véleménye szerint ekkor a Szovjetunióban több, mint 300 nép élt.
         Valójában mennyien lehetnek a vepszék? Az 1934-ben a vepsze területet bejáró kutatók szerint akkoriban ötvenezren lehettek. Ma a hivatalos statisztikák szerint alig több mint tizenkétezren vannak, a valóságban közel húszezren lehetnek. Anatolij Petuhov 1967-ben bejárta a vepsze területet, és azt tapasztalta, hogy még a vepsze nyelv az uralkodó, az eloroszosodás foka igen alacsony. Egy 1983-as kutatás során a magukat vepszének vallók közül 70%-a tartotta anyanyelvének a vepszét, és ezek többsége ma is jobban tud vepszéül, mint oroszul. A vepszékről szóló adatok tehát igen ellentmondásosak.
         Mindezek tükrében nehéz megmondani, milyen jövő vár a vepszékre. Az Onyega mellett élő vepszék ugyan autonóm területhez jutottak, de a többi vepsze területnek egyelőre reménye sincs erre - az pedig, hogy a vepsze területek egy közigazgatási egységbe tartozzanak, egyelőre csupán illúzió. Kérdéses az is, hogy egy ilyen kis nép vajon meg tudja-e őrizni kultúráját a modern világban.

A vepsze művelődés ma

         A vepsze kultúra egyelőre él. A falvakban az emberek vepszéül beszélnek egymással, bár a gyakorlatban minden vepsze legalább kétnyelvű, és a külvilág dolgairól csak oroszul értesülhetnek. Azonban az oroszországi finnugorok között a lélekszámhoz viszonyítva a vepszéknél jelenik meg a legtöbb új kiadvány. 1991-től ismét bevezették a latin betűs helyesírást (mely kis mértékben eltér a harmincas években használttól), tankönyvek, evangélium-fordítások, mesekönyvek, folklórszövegek, vepsze-orosz és orosz-vepsze kisszótár, vepsze nyelvtan (vepszéül!) és szépirodalmi kiadványok jelentek meg. Rendszeresen megjelenő újságjuk, a Kodimaa (Haza) vepszéül és oroszul közöl cikkeket. Rjurik Lonin vepsze múzeuma állami státuszt kapott. 1991-ben a petrozavodszki egyetemen vepsze szak indult. A karjalai rádióban rövid, ritka, de rendszeres vepsze nyelvű adások vannak.
         Egy a vepszék között végzett felmérés szerint érdekes módon a nyelv fennmaradását azok tekintik fontosnak, akik kevésbé vagy nem beszélik, míg a vepszéül jól tudók szerint úgy is vepszének lehet maradni, hogy elfelejtik a nyelvet. Az általános tapasztalat az, hogy a vepsze nyelv leginkább az elszigetelt, elmaradott falvakban maradt fenn. Kérdéses, miképp lehetne ezen falvakat úgy korszerűsíteni, az emberek életszínvonalát úgy emelni, ismereteiket úgy szélesíteni, hogy eközben kultúrájukat, nyelvüket ne kelljen feladniuk. A feladat szinte lehetetlennek látszik. Ám a vepszék feje felett már többször meghúzták a harangokat, mégis fennmaradtak. Tudjuk, hogy akinek halálhírét keltik, sokáig él. Reméljük, ez a vepszékkel sem lesz másképp...


Bibliográfia

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bp. Trezor, 1994 (1936)
Hajdú Péter — Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink, Bp., Tankönyvkiadó, 1978
Uráli népek Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai, szerk. Hajdú Péter, Bp., Corvina, 1975
Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Bp., Panoráma, 1998
Itämerensuomalaiset Heimokansojen historiaa ja kohtaloita, szerk. Mauno Jokipii, Jyväskylä, Atena, 1995
Kaheksa keelt, kaheksa rahvast, szerk. Jaan Õispuu és Marje Joalaid, Tallinn, TPÜ Kirjastus, 1998
Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Bp., Teleki László Alapítvány, 2000

Medveének A keleti finnugor népek irodalmának kisükre, szerk. Domokos Péter, Bp., Európa, 1975
Medveének. A keleti finnugor népek irodalmának kistükre, szerk. Domokos Péter, Bp., Európa,1975
Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák I., szerk. Domokos Péter, Bp., Móra, 1984
Nagy Katalin: „Hét határon hallik húros daru hangja”, Bp., Faunus, 1994
A tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról, szerk. Hoppál Mihály, Bp., Európa, 1980
Mikko Savolainen: Vepsä Vepsänmaa, Jyväskylä, Atena, 1998