Finn országismeret – röviden

Forrás:
Maticsák Sándor – Anna Tarvainen: Finn nyelv. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003.

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn történelem

          A finnek őstörténetét számos talány övezi. A mai Finnország déli része valószínűleg már a jégkorszak végén, kb. 9000 évvel ezelőtt is lakott volt. A különböző korokból számos régészeti lelet került elő, ám az itt lakók nyelvéről nem lehet biztosat tudni. A sokáig uralkodó nézet szerint az ősfinn lakosság időszámításunk kezdete táján érkezett erre a területre, a mai felfogás szerint viszont már lényegesen korábban élt itt finnugor nyelvet beszélő népesség.
          A keresztes hadjáratok idején, a XII. században Finnországot – önálló tartományként – Svédországhoz csatolták, s ezáltal a nyugati egyház részévé vált. 1323-ban, a pähkinäsaari béke során húzták meg először Finnország keleti határait. A nagy svéd király, Gustav Vasa (Kustaa Vaasa) idején Finnországot is elérte a reformáció, s az ország áttért a lutheránus vallásra. Mikael Agricola, a finn reformáció legnagyobb alakja, a finn irodalmi nyelv megteremtője 1548-ban fordította le anyanyelvére az Újtestamentumot.
          A XVI. század végén Finnországban kitört a buzogányháború (nuijasota) néven ismert parasztfelkelés. A svéd birodalom aranykorában, a XVII. században Finnországban számos várost alapítottak, s ekkor nyitotta meg kapuit az első egyetem, a Turkui Akadémia (1640). A kor háborúi ugyanakkor mérhetetlen szenvedést okoztak a finn népnek is. A nagybirodalom korszaka a nagy északi háború (1700–1721) során ért véget, melynek következményeként Finnország keleti részei Oroszországhoz kerültek.
          1809-ban Finnországot nagyhercegségként az Orosz Birodalomhoz csatolták, s viszonylag széles körű autonómiát kapott a belügyek terén, a külügy és a hadügy viszont Oroszországhoz tartozott. I. Sándor uralkodása idején Helsinkit tették meg fővárosnak, s az egyetemet is áttelepítették ide, ezzel is hangsúlyozva a Svédországtól való távolodást.
          A XIX. század közepe táján Finnországban egyre fontosabbá vált a nemzeti kérdés, amely elsősorban a finn nyelv helyzetének javítására tett kísérletekben mutatkozott meg. Az 1860-as években a finn nyelv elvben a svéddel egyenrangú hivatali nyelvvé vált (a gyakorlatban a finn nyelv helyzete csak lassan javult), s ugyanebben az időben bevezették az önálló finn pénzt, a márkát is. Megélénkült a gazdaság, fejlődésnek indult a közlekedés, s kezdett megszilárdulni a finn nyelvű oktatási rendszer.
          Finnország kedvező helyzete 1899-ben megváltozott, amikor II. Miklós cár kiadta az ún. februári manifesztumot, amely jelentősen korlátozta a finnek jogait. Ekkor kezdődött az elnyomás első szakasza, amely az 1905-ös nagy sztrájkig tartott. 1906-ban megújították a finn parlamenti rendszert, s Európában először a nők is választójogot kaptak. 1908-ban kezdődött az elnyomás második szakasza, amely az orosz forradalomig, ill. Finnország függetlenné válásáig tartott. Finnország 1917. december 6-án vált független állammá. A kezdet egyáltalán nem volt könnyű: 1918 elején a fehér- és a vörösgárdisták között polgárháború tört ki. A fiatal társadalomban sokáig mély nyomokat hagyó polgárháború a Mannerheim vezette fehérek győzelmével zárult. 1919-ben az ország első elnökévé K. J. Ståhlberget választották. Vezetésével számos fontos törvényt hoztak, s a független Finnország helyzete kezdett megszilárdulni.
          A második világháború mélyen érintette Finnországot. Az 1939–40-es téli háborúban (talvisota), és a háború 1941–44-es folytatásában (jatkosota) a Szovjetunió ellen viseltek hadat; 1944–45-ben Lappföldön a németek ellen folyt háború, melynek eredményeként kiűzték a német katonákat Finnország területéről. A béketárgyalások során Finnország elvesztette karjalai területei egy részét, valamint északi kikötőjét, Petsamót, és súlyos háborús jóvátétel megfizetésére kényszerült.
          Finnország és a Szovjetunió 1948-ban barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt (YYA-sopimus) kötött; a finn gazdaság fejlődésnek indult, s a politikai helyzet is stabilizálódott J. K. Paasikivi (1946–1956) és Urho Kekkonen (1956–1981) elnöksége idején. Finnország az északi semleges demokrácia és a jóléti társadalom országává vált. 1952-ben Helsinkiben rendezték az olimpiát, 1955-ben Finnország az ENSZ és az Északi Országok Tanácsa tagja lett. 1975-ben Finnország adott otthont az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek (ETYK).
          A 1990-es évek elején, a Szovjetunió összeomlása után Finnország súlyos gazdasági válságot élt át, a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Az ezredfordulóra úgy tűnik, sikerült felülkerekedni a válságon, nem utolsósorban a világhírű finn telekommunikációs cégek nagymérvű fejlődése révén.
          1995-ben Finnország az Európai Unió tagja lett, 2000 tavaszán pedig Tarja Halonen személyében elsőként került az ország élére női köztársasági elnök.

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn irodalom

          A finnek legrégibb irodalma latin, majd később svéd nyelvű egyházi irodalom. Habár Mikael Agricolát (kb. 1510–1557) tartják a finn írásbeliség megteremtőjének, finn nyelvű irodalomról tulajdonképpen csak a XIX. század második felétől lehet beszélni. A művelt rétegek nyelve sokáig a svéd volt, s így az is természetesnek tűnhet, hogy a finn nemzeti költő, a finn himnusz (Maamme-laulu) szerzője, Johan Ludvig Runeberg (1804–1877) svédül írta műveit.
          A finn nyelvű irodalom – és tágabban az egész finn identitás – szempontjából döntő fontosságú volt a Kalevala megjelenése 1835-ben. Az Elias Lönnrot (1802–1884) által a rendkívül gazdag hagyományokkal rendelkező finn népköltészeti alkotásokból összeállított eposz bebizonyította, hogy finnül is lehet irodalmat művelni.
          Az első igazi finn nyelvű író Aleksis Kivi (1834–1872), akinek a versei, színdarabjai, s mindenekelőtt Hét testvér (Seitsemän veljestä, 1870) című regénye a finn irodalom legfontosabb darabjai közé tartoznak.
          Kivi után a finn nyelvű irodalom gyorsan megszilárdította helyzetét. Az 1880-as években uralkodó irodalmi irányzat, a realizmus legjelentősebb képviselője a főként drámáiról ismert Minna Canth (1844–1897) és a novella- és regényíró Juhani Aho (1861–1921) volt.
          A századforduló táján a realizmus átadta a helyét az újromantikának, amely saját nemzeti árnyalatát megtartva kapcsolódott be az európai szimbolizmus áramlatába. A hangsúly a prózáról és a drámáról áttevődött a lírára. A nemzeti újromantika legjelentősebb képviselője Eino Leino (1878–1926) volt.
          A finn irodalomban erős a realista próza hagyománya, amely gyakran a kisemberek és a szegény rétegek ábrázolásában mutatkozik meg. A század elején ezt az irányzatot képviselték az ún. kritikai realisták, elsősorban Maria Jotuni (1880–1943) és Joel Lehtonen (1881–1934), a két világháború között pedig F. E. Sillanpää (1888–1964), aki 1939-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.
          A háború utáni realista próza legfontosabb alakja Väinö Linna (1920–1992), akit az ún. folytatólagos háborút (1941–44) feldolgozó regénye, az Ismeretlen katona (Tuntematon sotilas, 1954) és a finn történelmet egy kis falu szempontjából bemutató trilógiája, A Sarkcsillag alatt (Täällä Pohjantähden alla, 1959–62) a finn irodalom legolvasottabb szerzőjévé emelt.
          A hagyományos prózairodalmat képviselte a nemzetközileg legismertebb finn író, Mika Waltari (1908–1979) is. A rendkívül termékeny és sokoldalú író elsősorban történelmi regényeiről híres, legfőbb műve az ókori Egyiptomban játszódó Szinuhe (Sinuhe, egyptiläinen, 1945).
          A modernizmus két ízben hódította meg Finnországot. Először a század elején, ugyanakkor, mint Európa más országait is. A modernisták legfőbb képviselője a finnországi svéd írónő, Edith Södergran (1892–1923). A modernizmus második hulláma a II. világháború után érte el az országot, s alapjaiban újította meg a lírát. E korszakból elsősorban Eeva-Liisa Manner (1921–1995) és Paavo Haavikko (1931–) neve említendő. A próza modernizmusának fő képviselője Veijo Meri (1928–).
          A mai finn irodalomban számos irányzat él egymás mellett. A prózát egyaránt művelik a hagyományos realizmus, a modernizmus és a posztmodernizmus szellemében. Az új utakon járó szerzők közül az egyik legismertebb Leena Krohn (1947–), akinek főbb művei a modern ember identitását és a technizált világ etikai kérdéseit feszegetik, valamint Rosa Liksom (1958–), akinek rövid novellái egyaránt groteszk módon ábrázolják a világ nagyvárosaiban és Lappföld eldugott helyein élő emberek életét.
A finn irodalom magyar nyelven

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn zene

          A finn népzenében két réteget lehet elkülöníteni. A legrégibb népzene kíséret nélküli, általában pentatónián alapuló kalevalai dal. A legismertebbek azok az epikus dalok, amelyek egy része a Kalevalában bukkan fel, de jelentősek a lírikus darabok és a siratóénekek is. A finn népzene legismertebb régi hangszere az öthúros kantele.
          A reformáció után a népzene változásnak indult, nyugati, elsősorban svéd hatások kezdtek érvényesülni. A régi népzene legtovább Kelet-Finnországban maradt fenn. Az újabb népdalok melódiája sokkal változatosabb, és a dalokban megjelentek a rímek. A ma énekelt finn népdalok ezt a tradíciót követik. A hangszeres zene újabb rétegét az ún. népzenész-zene képviseli, melynek legfontosabb hangszere a hegedű, a klarinét és a harmónika.
          A népzene ma reneszánszát éli, dallamait szabadon felhasználják a rockzenében és más népek népzenéjében. Nagy sikereket ér el a Värttinä népzenei együttes, valamint a lapp joikahagyományokat képviselő Wimme Saari és az Angelit. Finnországban évente több népzenei fesztivált rendeznek, melyek közül a leghíresebbet Kaustinenben tartják.
          A klasszikus zene legismertebb finn képviselője Jean Sibelius (1865–1957). Ő a finnek számára nemcsak zeneszerző, hanem nemzeti szimbólum is. Széles és sokoldalú munkásságának fő darabjai a nemzeti romantikát képviselik, hét szimfónia mellett hegedűversenyt, kamarazenei, kórus-, és színpadi darabokat is írt.
          A mai zeneszerzők közül az egyik legismertebb Einojuhani Rautavaara (1928–), szimfóniák, zongora- és hegedűversenyek, kamarazenei darabok, kórusművek és operák szerzője. Az opera egyébként is fontos műfaj Finnországban, a legjelentősebb operaszerzők Joonas Kokkonen (1921–1996) ja Aulis Sallinen (1935–). Finnországban évente megrendezik a nemzetközileg is figyelemmel kísért savonlinnai operafesztivált.
          A fiatalabb zeneszerző-nemzedék nemzetközi szinten legismertebb képviselője az elődöknél radikálisabb zenei látásmódot kifejlesztő Kaija Saariaho (1952–) és Magnus Lindberg (1958–), akik elektronikus zenét is komponálnak, munkájuk során felhasználva a számítógépet is. Ugyanezt a gondolkodásmódot képviseli Finnország jelenleg legismertebb karmestere, Esa-Pekka Salonen (1958–) is. A világhírű finn művészek közül megemlítendő még Karita Mattila (1960–) szopránénekes.
          A rockzene viszonylag lassan honosodott meg Finnországban, s csak az 1960-as években szilárdította meg helyzetét. Kezdetben főként nemzetközi slágereket játszottak, s csak a hetvenes években született meg az ún. finn-rock, amely már finn nyelvű, és a finn valóságot mutatja be, noha sokat merít a nemzetközi rockzenéből is. Ennek az irányzatnak legfontosabb, ma is alkotó képviselője Hector (Heikki Harma, 1947–), Juice Leskinen (1950–) és az Eppu Normaali együttes.
          Az 1980-as évek könnyűzenei klasszikusai közül megemlítendő Ismo Alanko (1960–), Tuomari Nurmio (1950–) és J. Karjalainen & Mustat Lasit. Az 1990-es évek népszerű együttese az Ultra Bra, a Don Huonot és az Apulanta. A heavy metal területén kultusszá vált az Apocalyptica együttes, és nemzetközi hírnevet szerzett a Stratovarius is. Az ezredforduló tájékán az európai listákra is felkerült a rap- és technozenét egyesítő Bomfunk MC’s, a trance-zenét játszó Darude, valamint a HIM együttes, amelynek a zenéje a love-metal irányzathoz sorolható.
          A Finnországban nyaranta rendezendő számos rockfesztivál közül a legfontosabb a turkui Ruisrock és a seinäjoki Provinssirock. A dzsesszfesztiválok közül a legrégibb, és nemzetközi szinten is a legismertebb a Pori Jazz, a második legnagyobb európai dzsesszfesztivál.

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn képzőművészet

          A legrégibb finn képzőművészeti alkotásoknak azok a sziklarajzok tekinthetők, amelyek leggyakoribb figurái az állatok (elsősorban a szarvas), a csónakok és az egyszerű emberi alakok. Ezek a rajzok valószínűleg a halászó, vadászó ősök hitvilágához kapcsolódnak.
          A kereszténység felvétele után a művészet mindenekelőtt vallási feladatot kapott. A középkori finn kőtemplomokat a szentek faragott szobrai mellett falfestmények is díszítették. A legismertebb fennmaradt falfestmény a dél-hämei hattulai templomban és a lohjai Szent Lőrinc (Pyhä Lauri) templomban található. Később a reformáció idején az egyházi művészet jelentősége csökkent.
          A XIX. században, az autonómia idején a finn kultúra – s vele együtt a képzőművészet – jelentős fejlődésnek indult. Az első, nemzetközi hírnevet szerzett finn művész Albert Edelfelt (1854–1905) volt, aki a kor bevett szokásának megfelelően Párizsban tanult, s elsősorban történelmi festményei és portréi révén vált ismertté. Edelfelt készítette elő a finn művészet aranykorát, a századforduló nagy fellendülését.
          A századforduló idején a finn kulturális életben a nemzeti romantika eszméje uralkodott. Az igazi, „romlatlan” finnséget Karjalában, a Kalevala szülőhelyén keresték. Ez az ún. karelianizmus minden művészeti ágban éreztette hatását: a zenében Sibelius, az irodalomban Eino Leino ugyanazt a szellemiséget képviselték, mint az aranykor festői. A művészet jelentősége nagy volt, az elnyomás idején segítségével harcoltak az oroszosító törekvések ellen.
          A kor legnagyobb képzőművésze Akseli Gallen-Kallela (1865–1931) volt. Munkásságát naturalistaként kezdte, de elsősorban a nemzeti romantikus Kalevala-festményeiről ismert. Gallen-Kallela rendkívül sokoldalú művész volt, aki festett többek között freskókat is, de a grafikus- és az iparművészet terén is úttörőnek számít.
          Az aranykor művészei közül megemlítendő az elsősorban tájképfestményeiről ismert Pekka Halonen (1865–1933), valamint Eero Järnefelt (1863–1937), akinek sokoldalú munkásságába portrék, tájképek és oltárképek egyaránt beletartoztak.
          Teljesen más utat járt be Hugo Simberg (1873–1917), aki a nemzetközi szimbolizmus képviselője. Ördögöket s angyalokat festett, az ember örömét, bánatát és félelmét ábrázolta szimbolikus módon. Legismertebb művei a tamperei székesegyház freskói. A finn szimbolizmus másik nagy alakja Magnus Enckell (1870–1925).
          Finnországban a XIX. század második felétől rendkívül nagy szerephez jutottak a női alkotók. Közülük az egyik legfontosabb az elsősorban önarcképeiről ismert Helene Schjerfbeck (1862–1946), aki a realizmus jegyében kezdte munkásságát, de később a modernizmus irányába fejlődött. A festőnők sorában említést érdemel az expresszionizmust megjövendölő tájképfestő, Fanny Churberg (1845–1892), valamint a szimbolista Ellen Thesleff (1869–1954).
          A finn expresszionizmuson belül két irányzatot lehet elkülöníteni. Az első az 1910-es évekre tehető, legfőbb képviselője Tyko Sallinen (1879–1955). A másik hullám a II. világháború után érte el Finnországot. Vele egyidőben kezdett hatni a konstruktivizmus is, melynek korai képviselői közül Sam Vanni (1908–1992), a késeiek közül pedig Juhana Blomstedt (1937–) neve említendő.
          A XIX. század szobrászai közül az egyik legjelentősebb az újklasszicizmust képviselő Walter Runeberg (1838–1920), akinek legismertebb műve apjának, a finnek nemzeti költőjének, J. L. Runebergnek a szobra (1885) Helsinkiben, valamint Ville Vallgren (1855–1940), akinek szeretett szobra a Helsinki szimbólumává emelkedő érzéki nőalak, Havis Amanda (1901).
          A függetlenség korai szakaszának vezető szobrásza Wäinö Aaltonen (1894–1966) volt, akinek a klasszicista szobrai hazafias érzelmekről tanúskodnak. Legismertebb alkotása a legendás olimpai bajnok Paavo Nurmi szobra a helsinki olimpiai stadion előtt (1924), ill. Aleksis Kivi szobra a Nemzeti Színház előtt (1934).
          Az absztrakt művészet térhódításáról tanúskodik Eila Hiltunen (1922–) orgonasípokra emlékeztető Sibelius-emlékműve (1967). A modern szobrászok közül megemlítendő az elsősorban faanyagokkal dolgozó Kain Tapper (1930–) és a nemzetközi hírnévre szert tett Laila Pullinen (1933–) neve.

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn építészet

          Amikor a finn építészetről beszélünk, célszerű hangsúlyozni a Közép-Európától eltérő vonásokat. Mindenekelőtt figyelembe kell venni, hogy Finnország rendkívül ritkán lakott ország: a népsűrűség 16 fő/km2, az ország területének 70%-a erdő és 10%-a víz. A másik lényeges különbség az épületek fiatal volta: az épületek 90%-át a függetlenség elnyerése (1917) óta építették. Persze Finnországban korábban is voltak lakóépületek, de azok nem őrződtek meg a mai napig. A legfőbb építőanyag mindig is a fa volt, amely könnyen megsemmisül.
          A középkori finn építészeti emlékek közül 75 kőtemplom maradt fenn, s néhány vár, amelyek közül a legjelentősebb a turkui és a hämei, valamint a Savonlinnában található Olavinlinna. A középkori Finnországban hat város létezett, de ezek régi épületei mára nem maradtak fenn. A középkor után általánosan elterjedt kereszt alakú fatemplomok jelentős része is megsemmisült.
          A XIX. század elején a fővárost Turkuból áthelyezték Helsinkibe, s az új fővárosban újklasszicista stílusú belvárost hoztak létre. Az újklasszicizmus más városok építészeti stílusára is hatást gyakorolt.
          A finn építészet másik jelentős irányzata a szecesszió, amely a századfordulón élte virágkorát, azaz ugyanakkor, mint a nemzeti romantika a művészeti élet más területein. A kor legjelentősebb építészhármasa Eliel Saarinen (1873–1950), Herman Gesellius (1874–1916) és Armas Lindgren (1874–1929), akik többek a Finn Nemzeti Múzeumot (1910) tervezték. Megemlítendő még Lars Sonck (1870–1956), a tamperei székesegyház (1907) tervezője is.
          A XX. század egyik legjelentősebb irányzata a funkcionalizmus, amelynek vezető építésze Alvar Aalto (1898–1976) volt. Aalto rendkívül termékeny munkásságából kiemelhetjük a paimiói tüdőszanatóriumot (1933), a viipuri könyvtárat (1935), a jyväskyläi egyetem vöröstéglás épületeit (1956), és a Helsinki belvárosában levő Finlandia-palotát (1971).
          A háború utáni újjáépítés a finn építészetben újabb csúcspontot jelentett, amelynek eredményeként a finn építészet gyakorlatiassága, természetközelisége és modernizmusa nemzetközi hírnévre tett szert. A legutóbbi idők építészei közül kiemelendő például az elnöki rezidenciát tervező Pietilä házaspár (Raili Pietilä, 1926– és Reima Pietilä 1923–1993), valamint a híres templomépítész, Juha Leiviskä (1936–).

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn iparművészet

          A finn iparművészet az 1950-es években vált világhírűvé. A milánói triennálén a finnek három egymást követő alkalommal vitték el a díjak nagy részét, s ekkor született meg a Finnish Design nevű jelenség. Az iparművészek ismert személyekké váltak, s az iparművészet a finn identitás része lett.
          A finn iparművészet a finn népművészet jellemvonásait hordozza magán: egyszerűség, világosság, természetes anyagok használata. Ugyanezek a jegyek jellemzik a harmincas évek funkcionalizmusát is, s talán nem véletlen, hogy a funkcionalista építészet legjelentősebb képviselője, Alvar Aalto iparművészként is híressé vált. A mai napig a közhasználatban vannak az általa tervezett székek és az Aalto-vázaként ismert üvegtárgy.
          A pályafutásukat az ötvenes években kezdett művészek közül a legismertebb Tapio Wirkkala (1915–1985), aki üvegtárgyakat, kerámiákat, étkezési eszközöt tervezett, de szobrászként, grafikusként és kiállítástervezőként is ismert. Ugyancsak fontos üvegművész Timo Sarpaneva (1926–), valamint az üvegmadarairól ismert Oiva Toikka (1931–). Kaj Franck (1911–1989) elsősorban a mindennapok során használt tárgyai, főként edényei és üvegtárgyai révén vált híressé. A legismertebb finn üveggyár az Iittala és a Nuutajärvi, a legfontosabb kerámiagyár pedig az Arabia.
          Az üveg- és kerámiaművészet mellett világhírű a finn textilművészet (például a Marimekko) és az ékszerművészet (pl. Kalevala-koru, Aarikka). Világszerte használt finn tervezésű eszköz a Fiskars olló és kés, illetve a Nokia mobiltelefonja.

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Sport

Finn sport

          Finnországban rendkívül fontos a tömegsport, a mozgáskultúra nagyon fejlett. Nagyon sok finn sportol rendszeresen (elsősorban síel vagy úszik), sok iskolának van uszodája, jól felszerelt tágas tornaterme.
          Finnországban népszerűek a téli sportok. A téli olimpiákon északi rokonaink rendre jó eredményeket érnek el. Az egyik legismertebb finn sportoló a négyszeres olimpiai bajnok (1984–88) síugró, Matti Nykänen, a „repülő finn”. A síugrók új generációjához tartozik az egyaránt kétszeres olimpiai bajnok Ari-Pekka Nikkola és Toni Nieminen.
          A sífutás szintén sikersportágnak számít Finnországban: a háromszoros olimpiai bajnok Veikko Hakulinen (1952–60) és Eero Mäntyranta (1960–68) mellett feltétlenül megemlítendő Marja-Liisa Kirvesniemi (lánykori nevén Hämäläinen) – a 26-szoros finn sífutóbajnok, Harri Kirvesniemi felesége –, aki a szarajevói olimpián, 1984-ben mindhárom egyéni versenyszámban olimpiai bajnok lett. A jelenkor legnagyobb egyénisége a sífutó világbajnok, Mika Myllylä.
          Finnországban talán a legnépszerűbb sport a jégkorong. A finn hokicsapatok Európa legjobbjai közé tartoznak, a Helsingin Jokerit rendszeres résztvevője a BEK-döntőknek, s a legjobb finn jégkorongozók – mint például Teemu Selänne és Jari Kurri –, vagy az 1995-ben (mindezidáig egyetlen) világbajnoki címet szerzett válogatott nagyjai az észak-amerikai profi liga, az NHL meghatározó játékosai közé tartoznak.
          A nyári sportok közül mindenekelőtt az atlétikát kell megemlíteni. A finn „csodafutók” – Paavo Nurmi, Ville Ritola és Hannes Kolehmainen – 1912–28 között négy olimpián 18 aranyérmet nyertek hosszútávfutásban. A legjobbak közül is kiemelkedett Paavo Nurmi (1897–1973), aki három olimpián szerzett kilenc arany- és három ezüstérmével a világ második legeredményesebb olimpikonja (csak a szovjet tornásznő, Larissza Latinyina előzi meg). A közelmúlt legismertebb futója Lasse Virén, aki az 1972-es müncheni és 1976-os montreali olimpián egyaránt megnyerte az 5 000 és 10 000 méteres számokat. A futók mellett szólni kell a gerelyhajítókról is, akik ezidáig kilenc olimpiai elsőséget szereztek.
          A csapatsportágakban a finnek kevésbé eredményesek. A finn futball soha nem tartozott Európa élmezőnyébe, ám Jari Litmanen, az Ajax majd a Barcelona kiemelkedő tudású játékosa, az 1996-os év harmadik legjobb európai futballistájának választott csatár neve ismerősen cseng a futballbarátok fülében.
          Az elmúlt két évtizedben az autósport számos világbajnoka a finnek közül került ki. Manapság világszerte az egyik legismertebb finn Mika Häkkinen, a Forma–1 kétszeres világbajnok (1998, 1999) pilótája, akinek a menedzsere, Keke (Keijo) Rosberg maga is világbajnoki címet szerzett, 1982-ben. A rally az utóbbi időben szinte „finn sportággá” vált: 1983–2000 között a finnek 12 világbajnoki címet szereztek, elsősorban Juha Kankkunen és Tommi Mäkinen jóvoltából.

Történelem Irodalom Zene Képzőművészet Építészet Iparművészet Irodalom Sport


Tudod-e Finnországról?
Finnországról magyarul
Vissza a címlapra