Az előző oldalra   A lap aljára   A következő oldalra

A vepszék története 1918 után

A mikroszkóp és részei egy vepsze tankönyvben, az 1930-as évek          1918-ban a vepsze területek a Pétervári és a Cserepoveci kormányzósághoz tartoztak. Ezeket 1926-ben Leningrádi Terület (oblaszty) néven egyesítették. Közben azonban 1924-ben létrejött a Karjalai Autonóm Köztársaság (1931-től Karjalai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság), amelyhez hozzácsatolták az észak-vepsze falvakat.
Az 1920-as években a vepszéknél is kibontakozott a nemzeti ébredés. Ezt kezdetben a hivatalos szovjet politika is támogatta. 24 falu nemzetiségi státuszt kapott, és felállítottak két nemzetiségi körzetet (egyes falvak azonban ezeken is kívül rekedtek). Vepsze tannyelvű iskolák nyíltak. 1932-ben megjelent az első (latin betűs) vepsze ábécé, és a következő években 20-30 tankönyv, ill. szótár, nyelvtan látott napvilágot. A Karjalai ASZSZK területén élő vepszék számára azonban a finn volt az oktatás nyelve.
         1937-ben azonban a sztálini terror elérte a vepszéket is. Bezárták a vepsze iskolákat, beszűntették a könyvkiadást, a korábban megjelent kiadványokat elégették, az értelmiséget (a tanítókat) száműzték vagy kivégezték. Megszűntették a nemzetiségi körzeteket, és a Leningrádi Terület egy részét, közöttük a vepsze falvak jó részét a Vologdai Területhez csatolták: ez mintegy 8000 vepszét érintett. A vepsze területek így hét járásba kerültek (mind a Területek, mind a Karjalai Köztársaság peremjárásairól van szó!), a vepsze falvak a járások perifériáira kerültek. A vepsze falvak közötti kapcsolatokat elvágták. Az elszigeteltség olyan fokúvá vált, hogy két-három évtized elteltével egyes vepsze falvak lakói azt hitték, hogy ők az egyedüli vepszék a világon - nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy tőlük alig 20 kilométerre (de már egy másik járásban) van egy vepsze falu. 1938-ban a vepszékre vonatkozó tudományos kutatásokat is betiltották, legközelebb 1965-ben, tehát csaknem harminc éves szünet után jelenhetett meg vepszékkel foglalkozó mű.
         A második világháborúban a finnek elfoglalták Karjalát, így az északi vepsze területeket is. Bevezették a finn közigazgatást és iskolarendszert. Vepsze önkéntesek harcoltak a finn hadseregben. A háborút lezáró békeszerződés értelmében azonban a finn hatóságoknak ki kellett adniuk őket. Sorsuk felől sok kétségünk nem lehet...
Šondjal, 1994 (f: M. Savolainen)          Az emberek megpróbáltak a városokba menekülni és a gyárakban munkát találni, de akit elkaptak, azt visszatoloncolták a „saját kolhozába”. A falusiaknak nem adtak igazolványokat, így saját falujukon kívül törvényen kívülinek számítottak. (A Karjalán kívüli vepsze területeken élők a hetvenes évek elején kaptak először igazolványokat, így nem túlzás a vepszék röghözkötéséről, állami rabszolgákként való tartásáról beszélni.) Egyes szökevényeknek ugyan sikerült igazolványhoz jutniuk, de azon az áron, hogy büntetőtáborokba vitték őket. Innen szabadulva már szabad emberként térhettek vissza falujukba: anyanyelvüket elfelejtették, és igazolványukban is az állt, hogy orosz nemzetiségűek. A falvakból „normális módon” csak azok szabadulhattak, akik leszerelésük után valamelyik nagy építkezésen vállaltak munkát, akik távoli városokban tanultak tovább, vagy akik igazolványtulajdonossal kötöttek házasságot.
         Az ötvenes években ki akarták telepíteni a Vologdai Területhez került vepsze falvakat. Miután az emberek önként nem akartak elmenni, kényszerítő eszközökhöz folyamodtak. Bezárták a boltot, a postát, az iskolát. Anatolij Petruhov vepsze származású újságíró leírja a saját szülőfalujának sorsát. Itt az emberek a maguk kezébe vették a sorsukat, és követeket indítottak a Karjalában élő vepszékhez, és meg is egyeztek velük, hogy hozzájuk költöznek. Szerszámaikat a kolhoz traktoraival szállították, személyes ingóságaikat a hátukon cipelték. Házaikat, bútoraikat kénytelenek voltak maguk mögött hagyni. Később az arra járó „turisták” kirabolták a bedeszkázott ablakú házakat, majd a környéken legeltető pásztorok az ajtó- és ablakkereteket, a kemencék tégláit hordták el. Hogy a téglákhoz jobban hozzáférjenek, felgyújtották a házakat. Az akció eredményeképpen összesen kb. 6000 vepsze volt kénytelen elhagyni otthonát.
Matvejanselg, 1994 (f: M. Savolainen)          De ezzel a vepsze településeket ért csapások még nem értek véget. A hatvanas években a Szovjetunióban is megindult a romániaihoz hasonló falurombolás, a településrendszer „ésszerűsítése”. Az elképzelés szerint a „perspektívátlan” falvakat felszámolták (megszüntették a közlekedést, a postát, az iskolákat, az orvosi ellátást). Az elképzelések szerint a felszámolt falvak lakóinak a faluközpontok tégla- vagy panelházaiba kellett volna költözniük. Az elűzöttek többsége azonban inkább egyenesen a városokba, ipari központokba költözött. Az oroszokhoz képest a vepszék viszonylag alacsony arányban vándoroltak el, de így is 23 falut és 130 tanyát sikerült felszámolni. Ám a vepszék (és a többi kis nép) számára ez a folyamat sokkal nagyobb csapást jelentett, mint az oroszok számára. A városba beköltöző orosz paraszt ugyanis megmarad orosznak, de a kis népek tagjai elvesztik a kapcsolatot népükkel, és eloroszosodnak. 1989-ben a vepszék alig több mint fele beszélt vepszéül. A falurombolásnak egyébként az egész Szovjetunióra nézve végzetes következményei lettek: a mezőgazdaságban hatalmas munkaerőhiány keletkezett. Több tucat millió hektár föld maradt megműveletlenül.
         A peresztrojka kezdetén Karjalában a nemzetiségiek: a karjalaiak, az inkeri finnek és a vepszék hozták létre az első ellenzéki szervezeteteket. 1987-ben Vidl községben megrendezték a vepszék első Életfa-ünnepét, és a közeli Järved faluban konferenciát szerveztek a vepsze kultúra megőrzéséről. A karjalai, ill. a Vologdai és a Leningrádi Területről érkezett vepszék ekkor találkoztak először egymással. A vepsze származású kutatók, újságírók, művészek ekkor beszéltek először nyíltan népük problémáiról. A konferencia nyelve a vepsze volt - ez nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy a vepszéknél sokkal nagyobb finnugor népek képviselői is gyakran szégyenlik nyilvánosan használni anyanyelvüket. 1988-ban újabb konferenciát szerveztek Petrozavodszkban, 1989-ben pedig megalakult a Vepsze Kultúra Társasága. A Karjalai Köztársaságban élő vepszék számára nemzetiségi körzetet hoztak létre. A körzet az északi területek előnyeit élvezi: itt magasabbak a fizetések, több a szabadnap és alacsonyabb a nyugdíjkorhatár. (A helyzet abszurduma, hogy a Karjalai Köztársaságban egyedül ez a déli terület élvezi Oroszország északi területeinek kiváltságait.)
         A vepszék felemelték szavukat az ellen, hogy a fakitermelést, bányászatot folytató vállalatok a helyi munkaerő alkalmazása helyett idegenből hozzanak munkásokat. Anatolij Petuhov szülőfalujában több, mint húsz fiatal gazda kapott földtulajdont. Majdnem mindegyikük beszél vepszéül.
#&138ondjal, 1994 (f: M. Savolainen)          A vepszék esetében azt is nehéz megmondani, hogy hányan lehetnek. A népszámlálási adatok könnyen kétségbe vonhatók, mivel a megfélemlítés miatt sokan nem merték, esetleg ma sem merik magukat vepszének vallani. De tudunk arról is, hogy bizonyos esetekben meghamisították a statisztikákat. 1959-ben még tizenhatezren vallották magukat vepszének, 1970-ben és 1979-ben viszont már csak alig több, mint nyolcezer vepszét mutattak a statisztikák. Különösen feltűnő volt, hogy az adatok szerint a vepszék hagyományos lakóterületükön (Karjala kivételével) mind kihaltak. Zinajda Sztrogalscsikova vepsze származású történész bejárta a vepsze területeket, és megállapította, hogy az itt élők 92%-a vepszének vallotta magát, de a községi tanácsok nyilvántartásában mindenki oroszként szerepel - tehát a magukat vepszének vallókat is oroszként regisztrálták. A hatóságok arra hivatkoztak, hogy a Szovjetunió népeinek jegyzékében nem szerepelt a vepsze, így tehát vepszék nincsenek. Valójában a listán a vepszék szerepeltek. Az eset a peresztrojka idején nagy feltűnést keltett, és hatására 1989-ben 130-ról 170-re bővítették a Szovjetunió népeinek listáját. A szakemberek véleménye szerint ekkor a Szovjetunióban több, mint 300 nép élt.
Vepsze nénike (f: M. Savolainen)          Valójában mennyien lehetnek a vepszék? Az 1934-ben a vepsze területet bejáró kutatók szerint akkoriban ötvenezren lehettek. Ma a hivatalos statisztikák szerint alig több mint tizenkétezren vannak, a valóságban közel húszezren lehetnek. Anatolij Petuhov 1967-ben bejárta a vepsze területet, és azt tapasztalta, hogy még a vepsze nyelv az uralkodó, az eloroszosodás foka igen alacsony. Egy 1983-as kutatás során a magukat vepszének vallók közül 70%-a tartotta anyanyelvének a vepszét, és ezek többsége ma is jobban tud vepszéül, mint oroszul. A vepszékről szóló adatok tehát igen ellentmondásosak.
         Mindezek tükrében nehéz megmondani, milyen jövő vár a vepszékre. Az Onyega mellett élő vepszék ugyan autonóm területhez jutottak, de a többi vepsze területnek egyelőre reménye sincs erre - az pedig, hogy a vepsze területek egy közigazgatási egységbe tartozzanak, egyelőre csupán illúzió. Kérdéses az is, hogy egy ilyen kis nép vajon meg tudja-e őrizni kultúráját a modern világban.


Az előző oldalra   A lap tetejére   A következő oldalra