Az előző oldalra   A lap aljára   A következő oldalra

Az észtek története a független Észtország megszületéséig

          Észtország területe kb. 13 000 évvel ezelőtt kezdett felszabadulni a jégtakaró alól. Az első lakosok több mint kilencezer évvel ezelőtt érkezhettek a mai Észtország területére. Ezt a népességet (a Kunda város közelében feltárt leletek alapján) a kundai kultúra népének nevezik. (Lehetséges, hogy már a jégkorszak előtt éltek emberek ezen a területen, de a jég pusztításának következtében ennek semmilyen nyoma nem maradhatott fenn.) Az ie. 3. évezred táján jelenik meg Észtország területén a fésűskerámia-kultúra. Nevét az agyagedényeiken található fésűszerű bélyegzőlenyomatról kapta. Úgy tartják, hogy ez a betelepülő finnugorok kultúrája. Mivel Finnországból korábbinak tartott leletek is előkerültek, elképzelhető, hogy a finnugorok Észtországban is már korábban megjelentek. Az adatok alapján ez a kultúra a mai Novgorod környékéről áramlott be a mai észt területekre.
Edényégetés gödörben           Időszámításunk előtt 2500 évvel dél felől is új bevándorlók érkeztek. Zsinórmintákkal díszített agyagedényeket, csiszolt kőből készített, csónak alakú harci baltákat használtak. A bevándorlók letelepedtek a fésűskerámia-kultúra népe közé. Ők voltak a mai balti népek, a lettek és a litvánok elődei. Míg a fésűskerámiásokat a mongoloidosan széles arc és a kiugró járomcsont jellemezte, addig a harcibaltásoknak europid vonásaik voltak. A harcibaltások hozták magukkal az állattenyésztés (kecske, sertés, marha, juh) és a földművelés (árpa, búza, zab) technikáját. Idővel a két népcsoport összeolvadt. A Nyugati-Dvinától (Daugava, Rīga folyójától) északra a finnugor eredetű nyelvjárások, délre a balti nyelvjárások váltak uralkodóvá. Ez a határ később fokozatosan északra húzódott, elsősorban a lívek beolvadásának következtében.
          A bronzkorban (i.e. 2. é.e. közepe – i.e. 7. sz.) a lakosság nagyrészt megerősített településeken élt, gazdálkodásukban a földművelés, állattenyésztés, halászat és vadászat egyforma jelentősséggel bírt. A bronzeszközöket főként Skandinávia, Poroszország és Észak- Németország területéről szerezték be, de használatban maradtak a csontból és kőből készített vágószerszámok is. A korai vaskorban már a mezőgazdaság és az állattenyésztés a legfontosabb gazdasági ág. Ekkor már helyben is megindult a vasolvasztás. Az 5-8. században igen sok háború folyhatott Észtország területén. A megerősített településeket földvárakká alakították át. Feltehetően a balti törzsek támadták a finnugorokat. A mai Lettország keleti feléről, úgy tűnik, ekkor menekültek el a finnugorok. Ugyanebben az időben a skandinávok településeket hoztak létre az észt tengerparton és a szigeteken.
Magaspart Saaremaa északi részén (Panga)           A késői vaskorban (9-13. sz.), ill. elsősorban annak második felében Észtország kulturális és gazdasági tekintetben is sokat fejlődött. A lakosság száma gyorsan nőtt, új települések sora jött létre. Észak-Észtországban kezdtek átállni a háromnyomásos gazdálkodásra, rozst, árpát, búzát és zabot termesztettek; gazdag birka- és marhacsordáik voltak – Dél-Észtországban a sertés is igen fontos volt. A területen több vasöntőműhely is működött. Kereskedelmi kapcsolataik Skandináviától Kijevig terjedtek. A tartományokat választott tisztviselők vezették. A vagyoni rétegződés nem volt jelentős, a falvakhoz közös legelők, kaszálók, erdők és halászhelyek tartoztak. Egy férfinak több felesége is lehetett. Nem volt ismeretlen a házi rabszolgaság intézménye sem. Az észtek és szomszédaik időnként zsákmányszerző hadjáratokat folytattak egymás ellen, de egymás leigázására megfelelő erő híján nem is törekedhettek. Míg a 8-10. században a skandinávok pusztították az észt partvidéket, addig a 11-12. században nekik kellett rettegniük az észtek hajóitól. 1187-ben az észtek elpusztították Svédország addigi fővárosát, Sigtunát: ettől az időtől kezdve lett Stockholm a svéd főváros.
          Az észtek a 13. századig tudták megőrizni függetlenségüket. A németek 1201-ben megalapították Rīgát (ma Lettország fővárosa), és innen indították keresztes hadjárataikat a lettek, a lívek és az észtrek ellen. A dánok 1222-ben hódították meg Észak-Észtországot, de már 1219-ben (egy korábi észt erődítmény helyén) megalapították Tallinnt (a város neve a Taani linn 'dán város' kifejezésből származik). Tallinn, Dómhegy Utolsóként Saaremaa tudott ellenállni, 1227-ig. Erről a korszakról Lett Henrik krónikája számol be. 1343-ban Szent György éjszakáján széleskörű parasztfelkelés robbant ki. Ezt sikerült leverni, de a dánok inkább kivonultak Észtországból: területeiket eladták a német lovagrendnek. Így a dán kézen maradt Saaremaa kivételével a teljes észt terület a Német Lovagrend kezébe került. A német kézen levő baltikumi területek három fő tartományra oszlottak: a mai Észtország északi része volt Estland (Estonia), a mai Lettország nyugati része kb. Rīga vonaláig Kurland, a mai Dél-Észtország és Kelet-Lettország pedig Livland (Livónia).
          A Német Lovagrend a 16. században összeomlott, az észtek lakta területeken Dánia, Svédország és Lengyelország osztozott. Ebben az időben a lengyel trónon Báthory István ült: ő alapította a tartui jezsuita szemináriumot, mely az egyetem elődjének tekinthető. A jezsuiták észt nyelvű kiadványokat is nyomtattak, de ezeknek alig maradt nyomuk. 1629-ben szinte egész Észtország a svéd korona birtoka lett (ismét csak Saaremaa maradt dán kézen). Megindult a reformáció, és ezzel együtt a népoktatás is. 1632-ben II. Gusztáv Adolf megalapította a tartui egyetemet (egy évvel korábban Tallinnban alapított gimnáziumot). 1686-ban jelentek meg nagyobb számban észt népiskolai tankönyvek Forselius, a neves pedagógus tollából. 1721-ben a Nagy Északi Háborúban Észtország Oroszországhoz került, de bizonyos autonómiát kapott: ez azonban nem az észtek, hanem a német birtokosok jogait biztosította. Csak a 19. század végén indult meg az oroszosítás: ekkor rövid ideig az egyetemen is oroszul folyt az oktatás.
Kuressaare vára (Saaremaa)           Az észtek megkeresztelése a 13. században csupán formális volt, századokon át megőrizték pogány hitüket. Ezen csak a reformáció változtatott. Ez az 1520-as években érte el Észtországot. 1525-ben Németországban már észt nyelvű lutheránus könyveket nyomtattak, de ezeket a katolikusok elégették. 1535-ben megjelent észtül Luther katekizmusa, majd bibliarészletek is. Az 1558-ban kitört livóniai háború nem kedvezett a könyvkiadásnak. Csak a svéd uralom megszilárdulása után jelenhettek meg újabb kiadványok. 1686-ban jelent meg az Újszövetség, 1739-ben pedig a teljes Biblia.
          Estlandban 1816-ban, Livlandban 1819-ben törölték el a jobbágyságot. A föld azonban a földesúr tulajdonában maradt, a paraszt csak bérlője volt. A század második negyedétől kezdve azonban egyre többen tudták megvásárolni a földeket, és megkezdődött a parasztok közötti vagyoni differenciálódás. Ezzel párhuzamosan a módosabb parasztok gyermekei közül egyre többen tanultak a tartui egyetemen: kialakulóban volt az észt ébredés. Az észt kulturális felemelkedés azonban már a század elején, az ún. esztofil mozgalommal kezdődött. Ebben elsősorban az észt kultúra iránt érdeklődő németek vettek részt. A század második felében az észt nyelv és néprajz kutatására tudományos társaságok alakultak. Tallinnban megindult az észt nyelvű színjátszás. A tallinni német színház igazgatója Kotzebue, a híres német drámaíró volt: darabjait észtül is játszották. Az észt nemzeti öntudatot nagyban emelte a Kalevipoeg, az észt nemzeti eposz megjelenése (1857-61). 1869-ben rendezték meg az első dalosünnepet: ez a kórustalálkozó az észt kultúra egyik legfontosabb eseményévé vált.
          A 19. század elején megindult az iparosodás, a század végére Észtország Oroszország egyik legiparosodottabb vidékévé vált.


Az előző oldalra   A lap tetejére   A következő oldalra