Az előző oldalra   A lap aljára   A következő oldalra

Észtország a 20. században

          1917 április 12-én Estland tartományból és Livland tartomány északi részén, tehát az észtek lakta területen új kormányzóság jött létre: Észtország. 1918. február 24-én ez a kormányzóság kihirdette függetlenségét, de néhány napon belül német csapatok szállták meg. A területet Szovjet- Oroszország is meg kívánta kaparintani: először őket, majd a németeket is sikerült kiverni Észtország területéről, sőt, az észtek segítsége nélkül a lett függetlenség sem születhetett volna meg. 1920. február 2-án Tartuban megkötötték az észt—szovjet-orosz békeszerződést. Ebben Szovjet-Oroszország örökre lemondott az Észtország szembeni területi igényeiről. Észtországhoz került a Narva folyó keleti parti sávja és a korábban Oroszországhoz tartozó, de szettuk által lakott déli terület is.
          A függetlenség kivívása után az észtek földreformot hajtottak végre: a mezőgazdasági termelékenység növekedett, csökkentek a szociális feszültségek. 1921-ben Észtországot felvették a Népszövetségbe. Az első köztársaság idején rendkívüli kulturális fejlődés ment végbe: a nyelvújítás során létrehoztak egy törvénykezési, hivatali, jogi feladatokat is ellátni képes nyelvet; kiépítették a nemzeti nyelvű oktatást az elemi iskolától az egyetemig; fellendült a könyvkiadás és a sajtó; országos könyvtárhálózat épült; tíz hivatalos és csaknem ezer hivatalos színház működött. 1924-ben Észtországban 24 mozi volt, 1939-ben már kétszer annyi. 1928-ban indultak meg a rádióadások. 1918 és 1940 között Észtország minden nehézsége ellenére mintaállamként működött. A nemzetiségek teljes körű autonómiát élveztek. A gazdaság is jól működött: az 1930-as évek végén az egy főre eső nemzeti jövedelem meghaladta a finnországit! Minden azonban mégsem volt tökéletes: 1934 és 1937 között a szélsőjobboldali hatalomátvétel veszélye miatt Konstantin Päts elnök tekintélyelvű diktatúrát vezetett be. 1938-ban azonban visszatértek a demokratikus kormányzáshoz.
A szovjet csapatok bevonulnak Észtországba           1939-ben Németország és a Szovjetunió megkötötte az ún. Molotov-Ribbentrop-szerződést. Ebben a két állam Közép-Európát befolyási övezetekre osztotta fel. A három balti állam a szovjet befolyási övezetbe került. A Szovjetunió arra kényszerítette Észtországot, hogy tekintettel a feszült külpolitikai helyzetre engedélyezze a területén szovjet támaszpontok létesítését. 1940 júniusában pedig megszállta Észtországot, szovjetbarát kormányt juttatott hatalomra. Ez a kormány augusztusban kérte Észtország felvételét a Szovjetunióba. Ezzel Észtország végképp elvesztette a függetlenségét, és Észt Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió tagköztársaságává vált. Bár a Szovjetunió bekebelezte a Baltikumot, és az új határokat a nyugati hatalmak tényként el is ismerték, soha nem ismerték el a balti államok bekebelezésének jogosságát. Ennek köszönhető, hogy bár a független észt állam nem létezett, elismert emigráns kormánya működött, mely több államban konzulátust is fenntarthatott. (Az emigráns kormány 1992 október 7-én, az első demokratikus választások után fejezte be működését.)

          R. Conques angol történész szerint a szovjet dokumentumok fényében arra lehet következtetni, hogy a balti államok lakosságának 25%-ra azonnali megsemmisítés várt. A függetlenség idején aktív politikusokat szinte mind deportálták és kivégezték – a többiek hamarabb menekültek az öngyilkosságba. 1941. június 14-én 10 205 embert deportáltak. Az előre összeállított névsorokon szereplőkön kívül az utcán véletlenszerűen összefogdosott embereket is elhurcoltak. Az Észt Köztársaság idején kiadott könyvek, folyóiratok elégetését már 1940-ben megkezdték.
          A háború kitörésekor újabb áldozatokkal járt az általános mozgósítás és a gyárak kényszerevakuálása. 30 000 észt fiatalt soroztak be. Őket a hátországban deportáltakként kezelték, nagy részük munkatáborokban pusztult el. A visszavonuló szovjet hadsereg külön alakulatokat hozott létre, melyek feladata a gyárak, raktárak, olykor egész falvak elpusztítása volt. Fegyveres ellenállás tört ki, az erdei testvérek partizánmozgalma több helyen átvette a hatalmat. Mire a németek elérték Észtországot, a Vörös Hadsereg Észtország jelentős részéről már elmenekült. Nagyobb harcok alakultak ki azonban Tartu környékén, ahol a történelmi városmag nagy része megsemmisült. A németek nem állították helyre Észtország függetlenségét. Tervük az volt, hogy a háború után a Baltikumot teljesen elnémetesítik. A háború idejére Észtországot teljesen a hadsereg érdekei szerint rendezték be: az észt olajpalából készült benzin látta el az egész Nord hadseregcsoportot. Deportálták a zsidókat és a cigányokat, de az észtek közül is legalább hétezren haltak meg koncentrációs táborokban. Ugyanakkor kb. 10 000 észt indult a németekkel a keleti frontra, hogy végleg elpusztítsa a Szovjetuniót.
          Amikor 1944-ben az oroszok áttörték a leningrádi ostromgyűrűt, és ismét az észt határokat fenyegették, a demokratikus ellenzék is felajánlotta segítségét a németeknek. A mozgósításra negyvenezren jelentkeztek. Ez azonban megijesztette a németeket: féltek egy önálló észt hadsereg kialakításától, és halasztgatták a felfegyverzését. Amikor azonban bevetésük nem tűrt további halasztást, az észt egységek több helyen is visszaverték a Vörös Hadsereg támadását. A szovjetek válaszul súlyos bombatámadásokat indítottak: Narvát teljesen elpusztították, és különösen kegyetlenül (elsősorban a lakóövezeteket megcélozva) támadták Tallinnt. A narvai földszorost így is csaknem fél éven át sikerült tartani. Mindeközben a németek tisztogatást hajtottak végre a „túlságosan nemzeti érzelmű” észtek között: ez csökkentette a harci morált. Gyakran a német hadvezetés nem vetette be az észt egységeket, és ezért szenvedett veszteségeket. 1944 szeptemberében a németek már az evakuálásra készültek. Ekkor az észtek nemzeti kormányt alakítottak, kikiáltották a semlegességet, és követelték az idegen csapatok távozását. Hatékonyan fékezték a szovjetek előrenyomulását, és a németek ellen is felvették a harcot. A hónap végére azonban a szovjetek elérték Tallinnt. A nemzeti kormány egyetlen lényeges eredménye az volt, hogy menekülők ezrei számára biztosították a távozást az ország területéről.
          Az oroszok ismét elfoglalták Észtországot, de a partizánháború még évekig folyt. Az erdei testvérek időnként kisebb településeket is elfoglaltak, sőt, egyszer elfogtak egy pénzszállító vonatot is. Utolsó csoportjukat csak 1952-ben sikerült megsemmisíteni, de magányos harcaikban még 1964-ben, 1974-ben és 1978-ban is estek el erdei testvérek.
A KGB térképe az erdei testvérek működéséről (1947)
          1944 és 1945 során az Észt SZSZK-tól elcsatolták Petserimaa jókora részét (a szettu területeket), és a Pszkovi Területhez csatolták. A Narva folyótól keletre eső területeket a Leningrádi Területhez csatolták. A kolhozosítási mozgalmat 1947-ben kezdték, a magángazdaságokra megfizethetetlen adókat vetettek ki. 1949 elején mégis csak a tanyák 5,8%-a csatlakozott a kolhozokhoz. 1949 márciusában ismét több tízezer embert hurcoltak Szibériába, elsősorban „kulákokat”. A deportálás elől elbujdosók helyére „tartalékokat” jelöltek ki. Az év végére a parasztbirtokok 80%-a csatlakozott a kolhozokhoz. Később a kolhozokat erőszakkal egyesítették, és a központokból irányították gazdálkodásukat. A mezőgazdasági termelés katasztrofálisan visszaesett.
          A második világháborúban kb. 60 000 észt harcolt – a front mindkét oldalán. Az új szovjet megszállás elől 70 000 ember menekült el, főleg értelmiségiek. 1940 és 1953 között deportálták Észtország lakosságának 24%-át. Eközben erőltetetten folyt az iparosítás: miközben a munkahelyek száma nőtt, a termelékenység visszaesett. Míg az észteket deportálták, az új munkahelyekre oroszok százezreit telepítették be. Egész városok (pl. Narva) oroszosodtak el. (Míg az észtek aránya 1945-ben 97,3% volt, addig a nyolcvanas évek második felére ez 61,5%-ra csökkent..
          1950-ben leváltották a korábbi kormányt, egy részüket deportálták, kivégezték. A hivatalokba Oroszországban felnőtt, eloroszosodott észteket ültettek: ők gyakran észtül sem tudtak rendesen. Felszámolták a kulturális intézményeket, tömegesen zártak ki diákokat az egyetemről, tudósokat az akadémiáról, írókat az írószövetségből. Színházakat és más művészeti intézményeket zártak be. Sokakat száműztek, több jelentős író Szibériában halt meg. Megsemmisítették az emlékműveket, tömegesen keresztelték át az utcákat, újságokat. Mind az ortodox, mind a lutheránus papokat elűzték, a templomokat bezárták.
          Mindezek ellenére a hatvanas évekre Észtország a Szovjetunió legliberálisabb részévé vált. Ebben közrejátszott az is, hogy ekkoriban a Baltikum bizonyos részei kezdtek megnyílni a nyugati turisták előtt is. (Ugyanakkor pl. Tartu, az egyetemi város, az észt kultúra központja a kilencvenes évekig zárt város volt, mivel a közelében volt a Baltikum legjelentősebb katonai repülőtere.) Az volt a cél, hogy a külföldiek modern, európai, emberi társadalmat lássanak a Szovjetunióban. Ennek következtében a szolgáltatási szféra jóval fejlettebb volt, mint a Szovjetunió más területein. A turistákon és rokonokon keresztül nyugati használati cikkek kerültek az országba. Észak- Észtországban a lakosság a finn televíziót nézte, így képet kapott arról, milyen az élet a világ „másik felén”, és eljutottak hozzá olyan hírek is, melyek egyébként a szovjet cenzúrán fennakadtak. Észtország liberalizálódása olyan messzire ment, hogy egyesek már nem is tartották a Szovjetunió részének. Ilyen esetekről több anekdota is fennmaradt. Az egyik szerint egy, a Szovjetunió távoli részéről érkezett sportolócsapat – azt hívén, hogy végre külföldre jutottak – menedékjogot kért Tallinnban. A kulturáltabb életkörülmények, a magasabb életszínvonal azonban azzal járt, hogy egyre többen vándoroltak be Észtországba. 1970-ben már csak a lakosság 68%-a volt észt.
          Az észt mezőgazdaság ugyan sokkal jobban működött, mint a szovjet átlag, de a nyugati termelési színvonaltól elmaradt. A kisebb kolhozokat gyakran kombinátokba vonták össze, a kisebb falvakat, tanyaközpontokat felszámolták: a hagyományos településrendszer összeomlott. A korábban megművelt területeket sok helyen visszafoglalta az erdő. A művelt területek aránya a szovjet megszállás ötven éve alatt a felére esett vissza. A hetvenes évek közepére az iparcikkhiány mellett megjelent az élelmiszerhiány is.
          A viszonylag szabadabb hatvanas éveket a szigorúbb hetvenes évek követték. Az életszínvonal nem csökkent, sőt, tovább nőtt, de csökkent a korábban sem széles szólásszabadság. Északkelet- Észtországban a betelepülő oroszok kerültek többségbe. A helyzetet súlyosbította, hogy a betelepülő oroszok túlnyomó többsége alacsony műveltségű, kulturálatlan ipari munkás vagy egyenesen lumpen elem volt. Előfordult, hogy bedobálták az észt iskolák ablakait, és romlott a közbiztonság. A hetvenes évek végén erős oroszosítási program indult. Az eredeti tervek szerint az orosz nyelv tanítását már az óvodában el kellett volna kezdeni – ez azonban sosem valósult meg. A színházakban nőtt az orosz nyelvű darabok száma, a felsőoktatási intézményekben bizonyos tantárgyakat csak oroszul volt szabad tanítani, a hivatalos ügyintézés kizárólag orosz nyelven folyt, a postákról, korházakból eltűntek az észt nyelvű űrlapok stb. Új lakáshoz csak a betelepülők juthattak: a hivatalos statisztikák szerint a bevándorlók 70%-a összkomfortos lakásokban lakott, míg az észtek 70%-a tatarozatlan lakásokban, komfort nélküli házakban élt. A kilátástalan helyzet elkeserítette az észteket: alacsony volt a népszaporulat, igen magas volt az öngyilkosságok száma. Ugyanakkor a bevándorlók szinte csak fiatalok voltak,akiknek hamarosan gyermekeik is születtek. Úgy tűnt, az észtek hamarosan kisebbségbe kerülnek saját hazájukban.
          Az erőszakos iparosítás nem csak bevándorlással, de környezeti katasztrófákkal is járt. Különösen a vizek szennyezése volt nagy. 1974-ben ugyan Észtországban hozták létre a Szovjetunió első nemzeti parkját (Lahemaa), de ez nem igazán változtatott az általános képen. Nem véletlen tehát, hogy a glasznoszty idején az észt ellenállás először környezetvédelmi színezetet öltött: új foszfátbányák megnyitása ellen tiltakoztak. (Természetesen a foszfátbányák megnyitása betelepülők újabb tömegét jelentette volna.) A természetvédelmi mozgalmak mellett a Műemlékvédelmi Társaság vezette az ellenállást.
          Az észtek kezdetben csak a Szovjetunión belüli gazdasági önállóságot, később már a teljes függetlenséget tűzték ki célul maguk elé. 1989. augusztus 23-án, a Moltov-Ribbentrop-paktum 50. évfordulóján több, mint kétmillió ember vett részt abban az élőláncban, mely Tallinntól Rīgáig, onnan pedig Vilniusig húzódott. (A lánc állítólag a világűrből is látszott.)
          1991. augusztus 20-án, kihasználva a zavaros moszkvai helyzetet, Észtország kikiáltotta függetlenségét. Szeptember 17-étől az ENSZ tagja.
          1992-ben bevezették az észt koronát. Az orosz csapatok 1994-ben hagyták el Észtországot. Észtország nem kapta vissza azokat a területeket, amelyeket 1944-45-ben csatoltak el. Ha azonban ezekről lemondana, akkor az Észt SZSZK utódjaként ismerné el magát. A mai Észt Köztársaság azonban az első köztársaság jogutódjának tartja magát (és a világpolitikában is ekként ismerik el), tehát nem engedhet meg olyan lépést, amellyel legálissá tehetné az 1940 és 1992 közötti állapotokat. Észtország hajlik a kompromisszumra, és hajlandó lenne lemondani ezekről a területekről, ha az új határvonalat rögzítő szerződésbe belekerülne, hogy Észtország szovjet megszállása törvénytelen volt. Erre azonban Oroszország nem hajlandó. Oroszország arra számított, hogy szatelitállamként továbbra is a kezében tudja tartani a balti államokat. Miután várakozásai nem teljesültek, külpolitikai offenzívába kezdett, és elsősorban azzal vádolta Észtországot, hogy elnyomja a helyi oroszokat. Mindebből csupán annyi igaz, hogy csak azok az orosz nemzetiségűek kaphattak automatikusan észt állampolgárságot, akiknek felmenői már 1940 előtt is Észtországban éltek. A többieknek állampolgársági vizsgát kell tenniük: észt nyelvi és állampolgári ismereteikről kell beszámolniuk. Az észt állampolgárság az európai átlaghoz képest könnyen megszerezhető. Ugyanakkor az észtországi oroszok Észtországban született gyermekei már automatikusan megkapják az állampolgárságot. Függetlenül attól, hogy észt állampolgárok-e, a helyi oroszok széleskörű jogokkal rendelkeznek: az általános iskolától az egyetemig anyanyelven tanulhatnak, a hivatalokban oroszul is intézhetik ügyeiket, saját országos rádióadójuk van, a televízió gyakran sugároz orosz nyelvű műsorokat, a mozifilmek észt és orosz feliratosak. Különösen soknak tűnik ez, ha az Oroszországban élő más nemzetiségiek jogaival vetjük össze.
          Észtország az utóbbi években sikeresen stabilizálta gazdaságát. Az egyik legesélyesebb EU-tagjelölt. Politikai élete demokratikus és kiegyensúlyozott. Míg egy évtizeddel ezelőtt a boltok üresen tátongtak, ma minden kapható, és egyre inkább elérhető is. Az életszínvonal folyamatosan emelkedik. Észtország Kelet-Közép-Európa legsikeresebb államának tekinthető.

Az észt-orosz határ Narvánál

Az előző oldalra   A lap tetejére   A következő oldalra