Az előző oldalra   A lap aljára   A következő oldalra


A manysik és a hantik története 1918 után

          A Nagy Októberi Szocialista Forradalom kezdetben pozitív változásokat eredményezett a hantik életében. A kommunista kormányzat hangsúlyozottan kisebbségbarát politikát folytatott, melynek eredményeképp 1924-ben megkezdhette működését az Északi Népek Bizottsága. Tagjai hivatalnokok és kutatók voltak, feladatuk a kisebbségek életének irányítása s a közigazgatás megszervezése volt. 1931-ben megalakult a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet Hanti-Manszijszk központtal. A Bizottság olyan termelő és halászó-vadászó szervezeteket hozott létre, amelyek az őslakosok körében népszerűek voltak, s emellett nyereségesen is termeltek. Az északi kisebbségeknek adómentességet adtak, és felmentették őket a kötelező katonai szolgálat alól is. Gondoskodtak az oktatás és az egészségügy fejlesztéséről. Az oktatásnál az anyanyelvi oktatás megvalósítását tűzték ki célul, ennek érdekében kidolgozták mindkét nyelv latin betűs írásrendszerét (a hantiét 1930-ban, a manysiét 1931-ben), Tobolszkban, Arhangelszkben és Leningrádban pedig elkezdték a nemzetiségi tanárok képzését. Mivel az obi-ugorok ekkor gyakorlatilag írástudatlanok voltak, a Bizottság az iskolakezdést ekkor 10-14 éves korra írta elő. Az órarendet a helyi szokásokhoz és az őslakosok életritmusához igazították. Igyekeztek kislétszámú iskolákat létrehozni, hogy lehetőleg minél több diák a családjával élhessen.
          Mindazonáltal ez a korszak sem volt visszaélésektől mentes. A nemzetségi kerületek orosz fennhatóság alatt voltak, s a Bizottság tagjai között sem képviseltethették magukat az őshonos népek, így a pozitív diszkrimináció sokszor csak papíron létezett. Hiába írta elő törvény, hogy adják vissza azoknak az őslakosoknak a földjét, akiktől azt a cári időkben elvették, a gyakorlatban tovább folyt a földek eltulajdonítása. S miközben a hivatalos politika igyekezett visszaszorítani az őslakosok alkoholfogyasztását, a Külkereskedelmi Minisztérium éppenséggel elrendelte az alkohol árusítását: ezzel akarták rászorítani az őslakosokat, hogy bocsássák áruba értékes prémjeiket.
          A sztálinista fordulat azonban a fent felsorolt pozitív változásokat is egytől egyig visszaszorította. A központi kormányzat az 1930-as évek elejétől folyamatosan korlátozta az Északi Bizottság hatókörét, s végül 1935-ben fel is számolta ezt a testületet. A kormányzat az oktatás könnyítésére hivatkozva kötelezővé tette a cirill írásrendszer használatát, azokat, akik a latin írásrendszert kidolgozták, a nép ellenségének nyilvánították. (A cirill írás használata azért hátrányos az obi-ugor nyelvekre nézve, mert az az orosz nyelv hangtani sajátosságaira épül, amelyek viszont igen távol állnak az obi-ugor nyelvektől.) Az iskolákban az első osztálytól kezdve kötelezővé tették az orosz nyelvű oktatást. A helyi kisebb iskolákat fölváltották a jóval nagyobb internátusok, ahol a gyermekek így az év legnagyobb részét a családjuktól több száz kilométerre töltötték. (Ezt a lépést részben azzal indokolták, hogy gazdaságosabb a nagyobb iskolákat fenntartani, részben azzal, hogy így megmentik a gyerekeket a sámánok hátrányos ideológiai befolyásától.)
          A szülők természetesen nehezen tudták elfogadni, hogy elveszik tőlük a gyermekeiket, s ezzel egyben elidegenítik őket családjuktól, hagyományos kultúrájuktól. 1933-ban Kazim faluban az édesapák fegyverrel próbálták meggátolni a gyerekek elszállítását. A problémát a helyi hatóságok a Vörös Hadsereg segítségével oldották meg, teljes falvakat pusztítottak el, ahová tankokkal nem jutottak el, ott bombáztak. Az eseményekért a sámánokat hibáztatták, akik állítólag felbujtották a lakosságot, és a sámánizmust a továbbiakban halálbüntetéssel torolták meg.
          Az obi-ugorok sorsán nem segített Sztálin halála sem. A hivatalos politika ugyan reklámozta nemzetiségbarát intézkedéseit, a gyakorlatban azonban folytatódott az őslakosok kegyetlen kisemmizése. Az új irányzat az őslakosok letelepítését irányozta elő azzal az indoklással, hogy azok élvezhessék a modern szocialista civilizáció áldásait, s 1957-ben elkezdték a falvakba költöztetést. A falvakba vándorlás természetesen önkéntes volt, bár az után, hogy a szovjet hatóságok nekiláttak az erdei szállásterületek lerombolásának, a hantiknak és manysiknak nehéz lett volna mást választaniuk. A 600-800 fős falvak azonban gyakorlatilag életképtelenek voltak, hiszen a hagyományos halászó-vadászó-gyűjtögető életmódnak alapvető feltétele az alacsony népsűrűség. Ez az intézkedés tehát tovább rontotta az őslakosok körülményeit. A hanti és a manysi nyelv használati tere megint szűkült: a látszat kedvéért ezek választható tárgyak voltak az iskolákban, gyakorlatilag azonban büntették a gyerekeket, ha az iskola területén nem oroszul beszéltek. Egyes helyeken oly mértékben kiterjesztették az internátus-rendszert, hogy a szülőknek már az egyéves gyermekeket is heti hat napra intézetbe kellett vinniük.
          A katasztrofális nyelv- és ifjúságpolitikának hamar meglettek az eredményei. Azok a fiatalok, akik 15-16 évesen elhagyhatták az iskolát, az erdei szállásterületen életképtelenek voltak, hiszen nem sajátíthatták el az internátusban a létfenntartáshoz szükséges munkákat. Családjuktól elidegenedtek, s nem kétnyelvűek voltak már, hanem nyelvvesztettek, akik egyik nyelven sem tudták tökéletesen kifejezni magukat. Mára élesen elkülöníthető három generáció: a legidősebbeké, akik még csak hantiul, illetve manysiul beszélnek; a legfiatalabbaké, akiknek már jelentős hányada gyakorlatilag orosz anyanyelvű; és a középgeneráció, akiknél mindkét nyelv használatában igen erősen érezhető a másik hatása. sajátos keveréknyelven kommunikálnak.
          Az utolsó csapás, ami a hantikat és a manysikat a 20. században érte, a hatvanas években következett be, amikor felfedezték a nagy szibériai kőolaj- és földgázmezőket. A Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet lakóinak száma 1959 és 1982 között meghatszorozódott, a bevándorlókhoz képest az őslakosok elenyésző kisebbséget alkotnak. A kitermelők pedig egyáltalán nem figyeltek oda az őslakosok érdekeire. Gátlástalanul irtottak ki hatalmas erdőket, a környezetvédelem semmilyen tekintetben nem volt szempont, a rosszul épített kutakból és csövekből szivárgott (és szivárog) az olaj, melynek következtében rengeteg tó és folyó élővilága pusztul ki. Az erdőket egyrészt rohasztja a szivárgó olaj, másrészt óriási területek esnek áldozatul erdőtüzeknek (1989-ben csak a Nyizsnyevartovszki Területen 2600 négyzetkilométernyi erdő lett a tűz martaléka). Így természetesen pusztul az élővilág, s az őslakosoknak sem marad élettere. Elvett földjeikért vagy nem kapnak semmit, vagy nevetséges kompenzációt biztosítanak számukra. A betelepített orosz munkások barbárok módjára kezelik az őslakosokat: kirabolják a lábasházaikat, feldúlják temetőiket, szórakozásból lövöldöznek kutyáikra és rénjeikre. Az olajosok természetrombolása következtében az őslakosok nem tudják eltartani magukat, ugyanakkor munkát sem kapnak a telepesektől. Társadalmi presztízsük alacsony. Várható élettartamuk 18 évvel alacsonyabb, mint az orosz betelepülőké (férfiaknál 45, nőknél 55 év). A csecsemőhalandóság aránya duplája az orosz átlagnak. A kiúttalanság következtében gyakori az öngyilkosság, szintén ez magyarázza a nagyarányú alkoholizmust.
          A peresztrojka idején történtek pozitív változások is. Egyrészt szabad a véleménynyilvánítás, s az obi-ugoroknak így lehetőségük van szervezett érdekvédelemre (az igazsághoz ugyan az is hozzátartozik, hogy 1993 márciusában az orosz rendőrség agyonverte Prokopij Szopocsint, a hantik egyik képviselőjét, s nem ez az egyetlen példa a hatóság brutalitására). Másrészt a változások következtében megjelentek a nyugati olajtársaságok, akik talán ugyanúgy közömbösek az őslakosok sorsával kapcsolatban, mint orosz partnereik, viszont jobban szem előtt tartják a gazdaságos kitermelést, s ezért biztonságosabb, a környezetet kevésbé megterhelő módszereket alkalmaznak. A környezetszennyezés ebben az esetben ugyanis rövid távon is gazdaságtalan: 1993-ban a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet területén lévő olajmezőkön 343 helyen volt nagyobb mértékű szivárgás, melynek következtében 4.2 millió m3 olaj veszett kárba. Az ezáltal okozott pusztítást 2970 millió rubelre becsülték, míg csupán 33 millió rubel folyt be a környezetszennyezőkre kirótt bírságokból. Emellett az égő olajfáklyák minden egyes évben ugyanolyan mértékben szennyezik a környezetet, mint az Öbölháború alatt felgyújtott kuvaiti olajmezők, csakhogy Nyugat-Szibériában ez a jelenség már több, mint húszéves múltra tekint vissza.
          Lehetetlen a két legközelebbi nyelvrokon nép sorsával kapcsolatban jóslatokkal próbálkozni. Nem lehet tudni, hogy megmaradhatnak-e népként, megőrizhetik-e kultúrájukat a 21. század folyamán. A hantik 22000-en vannak, közülük 60,8% vallja a hantit anyanyelvének. A 8500 manysi közül csupán 37.1% beszéli a manysit anyanyelvként. Az adatok alapján sajnos elképzelhető, hogy csak a hantiknak van esélyük a túlélésre, a manysik között a nyelvet már szinte kizárólag az idősek őrzik. De a hantiknál is perdöntő lehet ebben a kérdésben az orosz kormányzat kisebbségpolitikája.


Az előző oldalra   A lap tetejére   A következő oldalra