Az előző oldalra   A lap aljára   A következő oldalra


A manysi művelődés ma

          A manysi és a hanti nyelvű kultúra napjainkban sajnos erősen veszélyeztetett. A nyelvek presztízse igencsak alacsony. Bár a probléma alapvetően ugyanaz, a hantik helyzete egy fokkal jobb. Az egyik nyelvjárásban újság jelenik meg, a többiben ábécéskönyvek, tankönyvek, és igen ritkán más is. A rádióban hetente fél órát szentelnek a hanti nyelvű műsornak. A manysiknál a helyzet még aggasztóbb. A csekély létszámú hanti vagy manysi értelmiségi többféle módon próbál segíteni népén: társadalmi szervezetekbe tömörülnek, és szervezésükben egyre-másra nyílnak meg a skanzenek, múzeumok, egyre több tábor szerveződik, ahol a gyerekek megismerkedhetnek őseik életmódjával. Mások egyéni munkájukkal – jogászként, tisztviselőként, esetleg valamilyen művészi tevékenységgel – próbálják meg felhívni a figyelmet népükre. De sajnos mindezek a nagyszerű törekvések nem bizonyulnak elegendőnek. A táborokban a gyerekek inkább kuriózumnak látják a hagyományokat, nem követendő példának. A gyerekek nagy része a hanti vagy manysi nyelvet egyáltalán nem, vagy nagyon hibásan beszéli. Ezt meg is érthetjük: a faluban járnak iskolába, ott pedig a kommunikáció nyelve az orosz. Az iskolában legfeljebb heti egy-két hanti vagy manysi nyelvóra van. A falusi életben nehezen lenne használható az osztják vagy a vogul: annak a szókincse az évezredek során az erdei élethez alkalmazkodott, és a modern civilizáció teljesen eltérő tárgyi és fogalmi világát igencsak körülményesen tudja kifejezni. Ezért hát a szülők nehéz helyzetben vannak: dönteniük kell, hogy gyermekeiket az erdei vagy a falusi életre készítik fel. A vegyes házasságok tovább rontják az esélyeket: ahol az egyik szülő orosz, biztosan faluban fognak élni és a gyerekek már nem tanulják meg a másik szülő anyanyelvét. A hanti (és kisebb mértékben a manysi) kultúra megmentésére irányuló törekvések között feltétlenül meg kell említenünk a magyar Schmidt Éva tevékenységét. Belojarszkijban működő folklór-archívumában a hagyományos kultúrában jártas hantik és manysik bevonásával hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze és gyűjt továbbra is.
          A hanti és manysi szépirodalom történetében és jellegében igen sok párhuzamosság fedezhető fel. Az obi-ugor irodalom kezdetén csak a szájhagyomány útján terjedő és fennmaradó igen gazdag népköltészetről beszélhetünk. Az írásbeliség a múlt század végéig nyúlik vissza, amikor az orosz pravoszláv egyház térítői tanulmányozták az obi-ugor nyelvek nyelvjárásait, szójegyzékeket készítettek és vallási szövegeket fordítottak. Az oktatás elősegítésére megjelentek az első ábécéskönyvek. 1925-ben Szentpéterváron megkezdte működését az Északi Népek Intézete, mely feladatául tűzte ki többek között a kis finnugor népek értelmiségének kialakítását. Így hát ezekben az években megjelennek az első anyanyelvű írástudók, de belőlük elsősorban oktatók vagy adminisztratív dolgozók lettek, nem volt meg a lehetőségük arra, hogy írókká, költőkké váljanak. Az 1940-es évek hozzák meg ezt a fordulatot: Pantyelejmon Jevrin, Matra Vahruseva és Mihail Kazancev tartozik a manysi szépirodalom első generációjába. A második világháború idején a kis népek szerzői hallgatnak, de az ötvenes években újra termékenyek.
          Juvan Sesztalov (1937–) eleinte manysiul ír, majd áttér az orosz nyelvre, hogy művei szélesebb rétegekhez eljussanak, tehát nem annyira népe számára, inkább népéről ír. A manysi folklórt is alapul veszi műveihez, irodalmi keretbe foglalva azt és így tolmácsolva a nagyközönség számára. Ilyen például a Medveünnep közeledik. Önéletrajzi jellegű regényei – a Kék vándorutak és az Amikor a nap ringatott – a manysi élet művészi enciklopédiái.
          Andrej Tarhanov (1936–) csak oroszul ír. Verseiben az európai formavilág elemeit használva jeleníti meg a manysi földet és népet, ezáltal is érthetőbbé téve számunkra ezt az oly különböző világot.
          Az obi-ugorok szépirodalmának legfőbb témája a szülőföld, a természet szeretete, illetve az ezzel szemben álló modern világ hódítása, a két életforma különbségéből adódó konfliktusok, melyek során hol elnyomják a hagyományos életmódot folytató embereket, hol ők maguk is szeretnék a változást, de azt sokkal nehezebb végrehajtani, mint gondolnánk, és rengeteg negatív következménnyel jár. Akár prózában, akár versben szólalnak meg az alkotók – gyakran önéletrajzi jelleggel –, lírai hangon festik le a természetet és a benne élő embert, az új, modern dolgok és a hagyományok harcát.


Az előző oldalra   A lap tetejére   A következő oldalra