Az előző oldalra   A lap aljára   A következő oldalra

A nganaszanok hagyományos kultúrája

          A nganaszanok hagyományos foglalkozása a halászat és a rénvadászat, valamint a prémes állatok vadászata volt. Emellett kisebb réncsordát is tartottak, de ennek csak másodlagos szerepe volt. A rénre többféleképpen vadásztak, a vadászat módja mindig az évszaktól függött. A vadászat a férfiak feladata volt, akik nyáron inkább egyedül, míg télen és tavasszal viszont csoportosan vadásztak. Mivel a rének nyáron a szúnyogok elől északra vándorolnak, a nyárra szánt hús nagy részét tavasszal szerezték be. Az elejtett állatok húsát megszárították vagy fagyasztották. Mivel lakóhelyükön a föld sosem enged fel, így a dombokba vájt járatok szolgáltak a hús fagyasztására, mintegy hűtőként funkcionálva.

          A lőfegyverek széles körben csak a XX. század közepén terjedtek el, addig íjjal és nyíllal vadásztak. A vadrén megtévesztésére idomított csalirént használtak. Gyakran alkalmaztak szántalpra szerelt álcát is, amely mögött megbújva közelítették meg a kiszemelt vadat. Ősszel leginkább csoportos rénhajtást rendeztek. Ilyenkor különféle módszerekkel kerítették be a réncsordát (pl. tó felé vagy hálóba hajtották) és tömegesen mészárolták le a réneket. A madarakat is általában hálóval fogták, míg a prémes állatoknak csapdát állítottak. Nyáron a legfontosabb tevékenység a halászat volt. Az el nem fogyasztott halat szintén megszárították vagy lefagyasztották.
          Szállító- és közlekedési eszközként szánt használtak, ami elé réneket fogtak. A családok rénjeiket tamgákkal, azaz egyszerű vonalakból álló jelekkel jelölték meg. A rénfogatba több szán tartozott, így pl. teherszán és utazószán. Egyedi szántípust képvisel a nők utazószánja. A magas félköríves támlájú szánnal más szibériai népnél nem találkozhatunk. A rénfogathoz kapcsolódó egyéb szokások nem térnek el a nyenyec és enyec szokásoktól (27 rént fogtak a szán elé, a szánhajtó balról ült a szánra, a rén nógatására ösztökélő rudat használtak stb.).
          Kúpsátrakat használtak, amelyben rendszerint több család lakott. A téli sátrakat több réteg bőr borította, a nyári lakhely borítása vékonyabb volt. A XX. században használtak még egy sajátos, mobil lakhelyet is, mégpedig a balokot. Ez egy szántalpra szerelt kisebb házacska. Így a rénfogattal bármikor tovább lehetett vándorolni. Ma már ezek az építmények csak igen ritkán láthatók, habár Uszty-Avamban még találhatunk ma már használaton kívüli balokot.
          A nganaszanok öltözékükhöz csak rénbőrt használtak fel. A ruha típusától függően a rén más-más részéből varrták azt. A férfiak egybeszabott kapucnis kabátot viseltek, amit fiatal rén bőréből varrtak. A nők kabátja szétnyitható, amihez különálló sapka tartozott. A nganaszanok jellegzetes viselete a csőszerű csizma. A csizma átmérője megegyezik használójának lábméretével, ugyanis a lábbeli bokánál nem szűkül be. A láb és a csizma szára közé eső részt szalmával tömik ki. A lábbelit az egybeszabott alsóruhához kötötték. A nők viseletét kiegészítette az alsóruhához erősített varró és tűzgyújtó készlet. Ruhájuk díszítésére csak bőrcsíkokat és geometrikus mintákat használtak. A nganaszan ruha színvilága is jellegzetes, csak piros, fekete és fehér színek fordulnak elő.
          Táplálkozásuk igen egyoldalú volt. Legfontosabb ételük a rén húsa, amit főképpen nyáron hallal, bogyókkal, gombával vagy tojással egészítettek ki. A húst általában főve vagy nyersen fogyasztották, míg a halat szárítva, nyersen (fagyottan) és főve.
          A nganaszanok társadalmára korábban az exogám nemzetségi felépítés volt jellemző, azaz a nemzetség tagjai egymással nem házasodhattak. Lakóhelyük nem kötődött a nemzetségekhez, így nemzetségi szálláshelyek és temetők sem léteztek. Az együtt vándorló családok nem nemzetségi, hanem sokkal inkább baráti vagy gazdasági alapon szerveződtek. A szegényebb családok egy-egy módosabb családdal vándoroltak és szinte azok szolgáivá váltak.

          A nganaszanok hitvilágát meghatározza a természet-hit. A különböző természeti erőket istenként tisztelték, akiknek áldoztak. Egyik ilyen fontosabb alkalom a Tiszta sátor (mazuszja) ünnepe volt. Ezt február elején ülték meg azzal a céllal, hogy biztosítsák az új év bőséges halászatát és vadászatát. A másik jelesebb ünnepük a Nagy-nap (ani''a gyali) volt, amivel az olvadást, azaz a tavasz beköszöntét köszöntötték. Ekkor rént áldoztak a Nap-, a Föld- és a Víz-anya tiszteletére. Sajnos ezek a szokások ma már csak folklór-fesztiválokon elevenednek meg. Ugyanígy elhaltak a régi temetkezési szokások is. Hagyományosan az elhaltat csak ritkán temették a földbe, általánosabb volt az a szokás, ami szerint a tetemet a tundrán hagyott szánra tették. E köré esetleg bejárat nélküli sátrat építették, hogy a tetemet a vadállatok ne marcangolják szét. A temetési szertartás után a hozzátartozók a „sírt” csak három éven keresztül látogatták, utána már nem tértek ide vissza. Ilyen látogatások alakalmával a halottnak ételt, italt esetleg dohányt is ajándékoztak.
          A nganaszan hit panteonjában a legfőbb istenek a következők: ngue 'isten', bengduptue-ngue 'felső isten' és nyilitie-ngue 'élő isten'. A főistenek mellett léteznek rosszindulatú istenek is mint pl. szirize 'jég-isten' és koture 'gyilkos-isten'. Az istenek jóindulatát áldozatokkal próbálták megnyerni, védekezésül pedig különféle bálványokat készítettek. Így minden családnak volt házibálványa, amit a sátor hátsó részében őriztek. Nők sosem érhettek hozzá. A bálványokat bizonyos időnként „megajándékozták” és „megetették”.
          A sámánnak (nge'') fontos szerepe volt a hagyományok megőrzésében, de orvosként és vezetőként is funkcionált. A legjelentősebb nganaszan sámán-család a Kosztyerkin család, amelyben a sámán hagyományok nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A család első számon tartott sámán tagja Gyüpadee (?- kb. 1935), akinek mindhárom fia tovább folytatta a hagyományokat. Gyemnyime (?- kb. 1975) és Tubjaku (?-1989) sámánként, míg Bjanti''mjaku (?-1995) sámánsegédként tevékenykedett. Gyemnyime fia Gyülszimjaku (?-1997) nem tartotta magát sámánnak, véleménye szerint ő csak a hagyományokat ismerte. Fesztiválokon ugyan fellépett, de a sámán hagyományos funkcióit sosem vállalta magára. Így a nganaszan sámán hagyományok Tubjaku halálával megszakadtak. Tubjaku élete utolsó éveiben már csak ritkán sámánizált. Sokkal inkább foglalkoztatta a népi hagyományok megőrzése, így szívesen dolgozott együtt néprajzkutatókkal és nyelvészekkel. Sámán öltözékét és dobját ma a dugyinkai Néprajzi Múzeum gyűjteményében őrzik.

          A nganaszan folklórkincs igen gazdag. Fennmaradtak epikus hősénekek, lírai dalok és mesék, elbeszélések. Az epikus énekeiket szitebinek hívják (eny. szjudobicsu, nyeny. szjüdbabc). Maga a műfaj minden bizonnyal enyec közvetítésen keresztül juthatott el a nyenyecből. Az előadásmódra jellemző, hogy elbeszélt és énekelt szövegek váltogatják egymást. Az énekelt részeknek a dallama kötött, így az előadótól nagy improvizációs készséget igényel. Ma már nem nagyon lehet olyan nganaszannal találkozni, aki vállalkozna egy szitebi előadására. Ezzel szemben a gyürimi (eny. györecsu, nyeny. jarabc) műfajába tartozó változatos témájú és hosszúságú mesék, elbeszélések ma is népszerűek. A lírai dalok korábban fontos szerepet töltöttek be. Minden nganaszan rendelkezett személyes dallal, amit vagy maga szerzett, vagy valakitől kapta. Énekeiket dobbal és csörgőkkel kísérték.

Az előző oldalra   A lap tetejére   A következő oldalra