Uráli szócikkek az A világ nyelvei című kötetben

Az alábbiakban a kötetben szereplő cikkekhez főként saját megjegyzéseimet fűzöm. A szamojéd és a lapp nyelvekhez fűződő megjegyzések elsősorban Tillinger Gábortól származnak.

Fejes László


cseremisz
enyec
észt
finn
finnugor nyelvek
inkeri
kamassz
karél
lapp
lív
magyar
mordvin
nganaszan
nyenyec
obi-ugor nyelvek
osztják
szamojéd nyelvek
szelkup
ugor nyelvek
uráli nyelvek
vepsze
vogul
vót
votják
zürjén

cseremisz

Feltűnő, hogy a szócikk Bereczki Gábor Chrestomathia Ceremissicájára épül, ám gyakran torzítja Bereczki állításait.

  • Tévedés, hogy a cseremisz a mordvinnal, a votjákkal és a zürjénnel van szorosabb rokonságban. A cseremisz a finnugor nyelvcsalád finn-volgai ágának tagjaként szorosabb rokonságban áll a lapp és a finnségi nyelvekkel, mint a votjákkal vagy a zürjénnel. Kétségtelen, hogy az utóbbiakkal (különösen a votjákkal) érintkezett szorosan, és jó néhány areális vonást ezekkel oszt meg, de ez nem tartozik a rokonság kérdéséhez.
  • Nem világos, mire utal az a megjegyzés, mely szerint a zöngés zár-réshang írásjel híján visszaszorult. Ilyen hangról a szakirodalomban utalást nem találtunk.
  • A hangsúlyról a következőt olvashatjuk (246): „A hangsúly törökségi hatásra az utolsó teljes mássalhangzóra esik, kivéve a szóvégi e, o, ö-t.” Kivételt azonban ezek a hangok csak akkor képeznek, ha redukáltakból fejlődtek.
  • A VNy a páron próbálja igazolni a zöngétlen zárhangok és zöngés réshangok fonematikus szembenállását. Ebben az esetben egyébként nyilvánvalóan ugyanazon fonéma allofónjairól van szó. A p és a w valóban két élesen szembenálló fonéma, de vajon a (nem !) is? A t és a k csak ritkán áll intervokális helyzetben, a homorgán spiráns megfelelőjük viszont nem állhat szó elején és végén! Ha az adott oppozíciók ki is mutathatók bizonyos helyzetekben, akkor sem nevezhetők „kiterjedt”-nek...
  • A 246. oldalon azt olvashatjuk, hogy „Az erős agglutináció miatt az esetrag, névutó, képző elkülönítése nem mindig egyszerű.” Ugyanakkor nem világos, miért nem esetragok a névutóként, de kötőjeles kezdettel szereplő morfémák (mint arról korábban szó esett, szó elején interdentális zöngés spiráns nem is állhat). Az észtben például szokás az ún. nina taga esetragokat (l. lejjebb) névutóként is értelmezni, hiszen bár agglutinálódnak, az egyeztetést tekintve mégis névutóként viselkednek. Hasonló jelenség azonban a cseremiszben nem figyelhető meg, így amennyiben a névutók agglutinálódtak, szinkrón szinten csakis esetragoknak tekinthetjük őket. (Egyébként az esetrag és képző elkülönítési nehézségeinek semmi köze nincs az agglutinálódáshoz.)
  • Figyelemreméltóak a feltételes módról írottak (246): „A feltételes módot az összetett múlttal fejezhetjük ki; hogy írásban melyikkel van dolgunk, az a szövegösszefüggésből derül ki: (...)” Önkéntelenül adódik a kérdés: szóban vajon mi másból?
  • Azt is olvashatjuk (247), hogy az egyeztetés szabályai az állítmányi és a jelzős szerkezetben azonosak a magyaréval. Az állítmányi szerkezetre azonban ez nem igaz, hiszen éppen a cseremiszből származnak azok a példák, ahol az alany és az állítmány számbeli egyeztetése elmarad.

enyec

  • A 333. oldalon a következőt olvashatjuk: „A külső népnevet G. N. Prokofjev vezette be az 1930-as években; (...)”. Az enyecek külső elnevezése azonban jenyiszeji szamojéd; az enyec formát akkor sem nevezhetjük külső népnévnek, ha azt mint népnevet az enyecek nem használták – főleg azért, mert más, belsőnek tekinthető elnevezéssel nem állítható szembe.
  • Talán csak sajtóhiba, hogy ugyanitt a „nganaszánul” forma szerepel, holott az adott nép elnevezése a szakirodalomban és máshol a VNy-ben is nganaszan.

észt

  • A 362. oldalon írottak szerint az észt magánhangzóknak három hosszúsági fokuk van (ez így is van), a mellékelt ábrán mégis csak kettőt látunk. Egyébként az igen hosszú fok jelölése hol három betűvel, hol aposztróffal és két betűvel történik. A välde terminus fordítása sem szerencsés, hiszen az „a szóhosszúság foka” csak úgy értelmezhető, mintha a szó hossza számítana; szerencsésebb lett volna az „a hangsúlyos szótag hosszúsági foka” vagy a tömörebb hangsúlyhossz terminus használata.
  • A magyarok számára az észt ö ejtése nem okoz gondot, ennek az ejtése ugyanis megegyezik a magyar ö-ével. Itt helyesen nyilván a centrális, labializálatlan, középső nyelvállású magánhangzónak kellene szerepelnie. Ennek jele az észt helyesírásban az .
  • A fokváltakozás bemutatása feleslegesen részletező, viszont hiányzik belőle a finn (lapp) fokváltakozással való összefüggések bemutatása. Jobb lett volna, ha készül egy, a finnségi nyelveket bemutató szócikk, ahol ez is, ill. a finnségi nyelvek egyéb viszonyai is bemutatásra kerültek volna.
  • A 366. oldalon a következőket olvashatjuk: „Egyes (...) prepozíciók is betölthetnek esetragfunkciót.” Prepozíció (vagy posztpozíció) azonban önmagában sosem tölthet be esetragfunkciót, legfeljebb esetragokkal (pontosabban fogalmazva bizonyos esetekben álló névszókkal) együtt. Kivételnek esetleg a nominativusi alakokhoz kapcsolódó prepozíciókat (ill. posztpozíciókat) tekinthetjük, azokat is csak akkor, ha az adott nyelvi rendszerben kizárólag ilyen van. (Ez azonban az észt esetében közel sem igaz.) (Kérdés persze, hogy maga az „esetragfunkció” jó kifejezés-e, és nem inkább mondatrészmeghatározó szerepről kellene-e beszélni.)
  • A 367. oldalon tréfásnak nevezi az ún. „nina taga”-szabályt, azonban az észtül nem tudó olvasó számára nem magyarázza meg, mi is benne a tréfa. A nem egyeztetendő ragokat (-ni, -na, -ta, -ga) összeolvasva ugyanis a nina taga ‘az orr mögött’ névutós szerkezetet kapjuk, azaz az egyeztetés elmaradásáról szóló szabályt tréfásan az „orr mögötti szabály”-nak nevezik.
  • Azt állapítja meg, hogy az agglutináció felbomlásának a jele a magánhangzó-harmónia elvesztése (368). Skalička ugyan összefüggésbe hozta az agglutinálást a magánhangzó-harmóniával, de az olyan erősen agglutináló finnugor nyelvekből is hiányzik, mint a moksa-mordvin, a két permi nyelv vagy az északi vogul; nem túl erőteljes a magánhangzó-harmónia a cseremiszben sem. Mindezen túl megjegyzendő, hogy a VNy állításával szemben az igekötőrendszer kialakulása és a prepozíciórendszer gazdagodása – bár valóban az agglutináció leépülésével jár együtt – nem a flektáló, hanem az izoláló vonásokat gyarapítja.

finn

  • A VNy szerint a finnben 22, ha a ts-t is fonémának számoljuk, 23 fonéma van. Ezek után a következő fonémákat sorolja fel: 8 magánhangzó, melyekben fennáll a kvantitásbeli korreláció is, azaz összesen 16 magánhangzó-fonéma. Ezekhez járul még 16 (18) kettőshangzó. A mássalhangzórendszer ismertetésében 14 fonéma van felsorolva, de ezek között nem találjuk a jäänöslopuké-t (vagy a gégezárhangot, elemzés kérdése) – igaz, ki tudja, milyen megfontolásból, szerepel a g, mely a finnben (legalábbis az irodalmi nyelvben) nem fonéma (ha viszont annak számoljuk, akkor a b-t is számolni kell). Így tehát ha összeadjuk, a finnben 16 magánhangzót, 16 (18) diftongust és 14 (a ts-vel együtt 15) mássalhangzót találunk: azaz összesen 48-51 fonémát. (És ebben az esetben a geminátákat nem fonémának, hanem mássalhangzó-kapcsolatnak számoltuk!)
  • A fokváltakozás bemutatása feleslegesen részletező. Az ide vonatkozó megjegyzést l. az észt szócikknél.
  • Az igéről megtudhatjuk, hogy a 3. személyű imperativus kihalóban van (404). Nem világos, miért éppen ezt említi a VNy, hiszen a többes szám első személyű imperativus eltűnése még előrehaladottabb, és tulajdonképpen ma már csak az archaizáló (biblikus) stílusban él. A következő oldalon áttekintést találunk az igei paradigmáról, azonban sem a táblázatban nincs megadva az alakok jelentése, sem az nem szerepel sehol, hogy Sg1 alakokról van szó – így nyelvismeret híján nem érthető, mit is mutat be a táblázat.
  • A névutókról szólva a 406. oldalon azt olvashatjuk, hogy az instrumentalis-comitativus funkcióban gyakrabban fordul elő az adessivus, ill. a kanssa névutó. Viszont ha erről szó esik, meg kellene említeni azt is, hogy az abessivus funkcióját az ilman prepozíció veszi-vette át.
  • A 407. oldalon hibásan szerepel a finn 245 számnév: kaksisataneljäkymmentäviisi, helyesen: kaksisataaneljäkymmentäviisi.
  • A személyes névmásoknál egyes számban a következő alakokat találjuk: m(in)ä, s(in)ä, hän (se) (407). Ez a felsorolás azonban több szempontból is megtévesztő. Egyfelől a beszélt nyelvi alakok mä, sä, se, azaz a felsorolásban az első és második személynél az irodalmi alakok, a harmadik személynél a beszélt nyelvi alak van zárójelben. Másfelől míg a és a minä, ill. a és a sinä ugyanazon szónak az alakváltozatai, addig a hän és a se etimológiája eltérő: a se eredetileg mutató névmás, amely elkezdett benyomulni a személyes névmások közé.
  • Ugyanitt a mutató névmásokra vonatkozó magyarázat is téves. A tuo és a se között ugyanis nem egyszerűen az a különbség, hogy az előbbi láthatóra, az utóbbi nem láthatóra mutat, hanem az, hogy míg a tämä és a tuo deiktikus (térben mutató) névmások, addig a se anafórikus, azaz szövegkohéziós funkciót tölt be.
  • A következő oldalon arról olvashatunk, hogy ugyanaz a szó névutóként és prepozícióként egyaránt használatos lehet. A példamondatok fordítása ('A tó közel van az erdőhöz', ill. ‘Az erdőhöz közel van a tó') azonban megtévesztő, hiszen a magyarban az eltérő aktuális tagolás eltérő jelentésárnyalatot is hordoz, míg az eredeti finn mondatoknál ilyen különbség nincs.
  • A 409. oldalon a jelmagyarázatból kimaradt, hogy a sötét részek a svédek lakta területeket jelölik.
  • A 410. oldalon: a f. irodalmi saa a nyugati nyelvjárásokban is saa, nem pedig sa.
  • A 410. oldalon, az irodalmi nyelvet és nyelvjárásokat összehasonlító példákban a felső nyelvállású labiális magánhangzót az irodalmi nyelvi példákban y, a nyelvjárásokban ü jelöli – ennek következtében úgy tűnik, mintha az irodalmi työmies és a keleti tüömies nem ugyanaz a forma lenne.
  • Az irodalomjegyzékből hiányzik Papp István Finn nyelvtana, mely ha nem is a legkorszerűbb munka, mégiscsak az egyetlen magyar nyelvű, tüzetes finn nyelvtan, a finn nyelvvel való további ismerkedés elengedhetetlen eszköze.

finnugor nyelvek

Álszócikk: nem tartalmaz mást, mint egy utalást az uráli nyelvek szócikkre. Az érdekesség azonban az, hogy az uráli nyelvek szócikke tartalmaz egy mutatót erre az álszócikkre.

inkeri

  • Az inkeri helyett helyesebb lett volna az izsórt használni. Az izsór elnevezés ugyanis egyértelműen azonosítja a népet (f. inkerikko, inkeroinen; é. isuri), míg az inkeri elnevezés könnyen az inkeri (ingermanlandi) finnekkel (f. inkeriläinen, é. inkeri (soomlane)) való összekeverésükhöz vezethet. Egyébként a magyar szakirodalom is hagyományosan inkább az izsór elnevezést használja.
  • Központozási hiba: . „Az inkeriek egy része a szovjet megszállástól félve, Svédországba menekült, (...)” (593)

kamassz

  • Komoly szerkesztési hiba, hogy a kamasz és a kamassz szócikkek nem utalnak egymásra, holott ugyanannak a népcsoportnak a két nyelvéről van szó. A kama(s)szok ugyanis szamojéd eredetű nyelvüket felcserélték egy szibériai török nyelvre.

karél

  • Talán helyesebb lett volna karjalai néven tárgyalni, hiszen ez közelebb áll saját elnevezésükhöz és a magyar olvasó is könnyebben azonosíthatná a népet a földrajzi egységgel.
  • A karél nyelvjárásilag erősen tagolt: erről a szócikkben nem esik szó, mint ahogy az sem derül ki, hogy az elmondottak melyik nyelvjárásra vonatkoznak. (Karjalai irodalmi nyelv ugyanis nincs, ill. több is van.)
  • A finnségi nyelvek kapcsolatairól az idevágó szócikkekben alig esik szó, pedig a karjalainál érdemes lenne említeni, hogy többé-kevésbé folyamatos átmenetet képez a kelet-finnországi finn nyelvjárások és az északi vepsze között.
  • A Kalevala csak a finn szócikkben kerül szóba, holott nagyrészt karjalai területen gyűjtötték.

lapp

Feltűnő, hogy a szócikk Lakó György Chrestomathia Lapponicájára épül.

  • A szócikk legelején azt olvashatjuk, hogy a lapp az uráli nyelvcsalád balti-finn ágához tartozó nyelv. Ebben a tekintetben eltérőek lehetnek a vélemények, de a közfelfogás szerint a lapp nyelv nem tartozik a balti-finn ághoz, csak ahhoz közeli. A szócikk szerzője természetesen kiállhat saját véleménye mellett, de akkor a felmerülő problémákat vázolni kell. Az uráli nyelvek szócikke (1497) szerint a lapp nem tartozik a balti-finn ághoz. Ugyanazon kiadványon belül célszerű lett volna az ilyen ellentmondásokat elkerülni.
  • A 820. oldalon a következőt olvashatjuk: „A lapp népnév a lappok egy másik, korábbi önelnevezésének, a vuovjjusnak svédre fordított változata.” Ha az elnevezés lefordítható, akkor nyilván van jelentése is, amit helyesebb lett volna közölni (ék alakú folt, a lapp és az ősi finnségi öltözködés jellegzetessége), ill. hozzátenni, hogy összefügg a vótok vaďďalain elnevezésével. Ugyanígy a *šämä alakról is jobb volna megjegyezni, hogy az orosz zemlja (lett zeme, szlovák zem) ‘föld’ szavakkal függhet össze. (Míg az összes lapp adat a Nielsen-féle átírásban szerepel, addig a lappok belső elnevezése (sápmi, sáme) a mai helyesírások szerint.)
  • A lapp szócikk ugyan említi az 1978-ban bevezetett hivatalos lapp helyesírást, de nem ezt követi, holott ma már a lappológia szakirodalom is ezt használja. Még nagyobb hiba, hogy a szócikk sehol nem említi, hogy az általa használt helyesírás nem a hivatalos: az olvasó azt is hiheti, hogy a többször említett „Nielsen-féle normalizált hangjelölés” azonos az 1978-ban bevezetettel.
  • Az adatokban többször szerepel egy olyan mellékjeles o, amely az ismeretett lapp ábécében nem szerepel. Gyanakodhatnánk arra, hogy nyomdatechnikai okokból esett a választás erre a valódira csupán emlékeztető jelre, az ábécében azonban ott a megfelelő jel is.
  • A 820. oldalon könnyen félreérthető információkat olvashatunk. A teljes igazsághoz hozzátartozott volna, hogy a nyelvhasználat teljes szabadsága, sőt, maga a nemzeti mozgalom is csak néhány évtizedes jelenség, korábban még a skandináv államokban (ideértve Finnországot!) is atrocitásoknak voltak kitéve. Az anyanyelvi oktatásnak már nem kell politikai akadályokat leküzdenie... (Ezzel szemben a vándorló lappok gyermekeinek oktatására vonatkozó megjegyzés igencsak idejét múltnak tűnik, hiszen a lappok mára letelepedtek, és csak a pásztorok kísérik a csordákat.)
  • Szintén a 820. oldalon azt olvashatjuk, hogy a Nielsen-féle átírás inkább fonematikusnak, mint fonetikusnak mondható. Ám ez egyáltalán nem újdonság, hiszen a legtöbb helyesírási rendszer inkább fonematikus, mint fonetikus, l. a magyar zsebkendő (nem zsepkendő) szót.
  • A 821. oldalon szereplő állítással szemben a lapp fokváltakozás tisztán morfológiai, nem pedig morfofonetikai jelenség – függetlenül attól, hogy valóban morfofonetikai eredetű.
  • Az irodalomjegyzékből hiányzik a modern szakirodalom, pl. Klaus Peter Nickel, Pekka Sammallahti művei.
  • 824: Mikko Korhonen művének címe helyesen: Johdatus lapin kielen historiaan.

lív

A gyakorlatilag kihalt lív nyelv viszonylag nagy terjedelmet kapott: kb. kétszer akkora a szócikk hossza, mint az ezrek által beszélt vepszéről szóló, vagy a közel százezer fő által beszélt karjalai. Az aránytalanság különösen feltűnő, hiszen mindegyik finnségi nyelv.

  • 857: ...kihaló félben...
  • Az ábécében helytelenül szerepel az ä hosszú variánsa: – ez helyesen szerepel a ragozási táblázatban ( ). A hosszúságot jelölő mellékjel azonban hiányzik a táblázatot megelőző mondatból.
  • A ‘te’ személyes névmás alakja nem ssa, hanem sa.

magyar

  • Szerepelnek olyan részletkérdések, melyek nem tartoznak egy nyelv leírásához: ilyen például a központozás vagy a nagybetűk használatának kérdése, a számnevek, tulajdonnevek helyesírása stb.
  • Szerepel a Balaton tó nyelvi adat, ami érthetelen, hiszen ilyen jelzős szerkezet a magyarban nincs.
  • A magyar birtokos személyjel determináló funkcióját a Kertedet eladták tudtodon kívül mondattal illusztrálja. Érthetetlen, miért kell ilyen, a magyarra egyáltalán nem jellemző szórendű példamondattal bemutatni a jelenséget, különösen akkor, amikor a Kertedet eladták mondat éppen elég lett volna.
  • A 883-5. oldalakon a magyar igeragozási paradigmát találjuk. A jövő idő, ill. a feltételes mód múlt idejét azonban kár volt táblázatba foglalni – különösen öt igével, melyek a teljes paradigmában főnévi igenévként, ill. a korábban már közölt kijelentő mód múlt idő megfelelő alakjában állnak. (A táblázatnak ez a fölösleges része csaknem egy oldalt foglal el!)
  • A szórendről azt állítja, hogy „érzelmi különbséget” mutat (885). Ez az állítás egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a magyar szórendnek a szövegösszefüggés megteremtésében van szerepe.
  • Ugyanitt azt olvashatjuk, hogy a kötőszavak sokszor felcserélhetők. Igen, ha szinonimák, mint ahogy más szófajokban is a szinonimák felcserélhetők egymással. (Azonban felsoroltak közül a vagy és az akár nem szinonima, így a két példamondat sem azonos jelentésű!)
  • 895: ...éppel... (éppen?)

mordvin

Feltűnő, hogy a szócikk Keresztes László Chrestomathia Morduinicájára épül.

  • A 979. oldalon található felsorolásból („továbbá a zöngétlen l, l', r, r', r, r', és J.” ) egyedül a J zöngétlen. A felsorolás helyesen valószínűleg lenne.
  • A hangsúlyról (979): „A hangsúly helye az erzában és a moksában nem kötött, bármely szótag lehet hangsúlyos anélkül, hogy a szó jelentése megváltozna. Az esetek többségében mégis az első szótagi hangsúlyozás a jellemző, kivéve, ha az első szótag magánhangzója redukált.” Valójában az erzában teljesen szabad a hangsúly. A moksában viszont a hangsúly helye meghatározott: ez általában az első szótag, de vannak kivételek is, és az egyik ilyen kivétel, hogy redukált magánhangzó nem lehet hangsúlyos (az erzában egyébként redukált magánhangzó nincs is). (Vö. a Keresztesnél leírtakkal.)
  • Nem túl esztétikus, hogy a mássalhangzók palatalizáltságát hol a betű fölé, hol a betű után tett vessző jelzi. Sajnos ez a követkelezetlenség az egész VNY-re jellemző, de itt ugyanazon a szócikken, ugyanazon az oldalon belül nagyon feltűnő: kavtońek, egy sorral lejjebb viszont n'il'e (980).

nganaszan

  • „A hangsúly általában az utolsó szótag előtti magánhangzóra esik, hosszú magánhangzó (mora) esetében az utolsó ([példák]).” A mondat szerkezetével is baj van; nem világos, hogy a magánhangzó, vagy a szótag (mora) hosszúsága számít-e, de az sem, hogy melyik szótag (vagy magánhangzó) hosszúsága. A példákból sem leszünk okosabbak: az egyik példában egyenesen két hangsúlyjel van!
  • Megtudhatjuk (1036), hogy a névszók nyolcféle nyelvtani eset ragjait vehetik fel – de ezek közül a nominativus jelöletlen. A helyes megfogalmazás tehát az lenne, hogy hétféle esetragot vehetnek föl, és emellett még létezik a jelöletlen nominativus; vagy másképp fogalmazva nyolc eset van, és közülük a nominativus jelöletlen.
  • A szócikkben „alapvető” tőszámnevekről esik szó, holott ilyen terminus nem ismeretes a szakirodalomban.
  • A szócikk szól a dolgan hatásról, de a Mutatóban csak dolgán nyelvet találunk. (Itt az derül ki, hogy a dolgánok eljakutosodott tunguzok: nem lenne helyesebb a nganaszanban jakut hatásról beszélni?) Hivatkozik a szócikk a tunguz nyelvre is, de ilyet a Mutatóban nem találunk: ott ez a nyelv csak evenki formában szerepel. Szerencsés lett volna a megnevezések használatát összehangolni.

nyenyec

  • 1057: ...tundrai nyenyec-család...
  • uo.: ...Jaml-Nyenyec...
  • uo.: ...Tajmír... (vö.: 1035: Tajmir)
  • uo.: ...Hanti-Manszi...
  • A szamojéd szócikkből (1291) megtudhatjuk, hogy a nyenyecben a palatális és veláris magánhangzók szembenállása megszűnt. A jelenség kétségkívül sajátos, hiszen a palatális-veláris oppozíció a magánhangzók egyik legáltalánosabb oppozíciója. A nyenyec szócikkben (1057) érdemes lett volna kitérni erre a jelenségre, de sajnos említés sem történik róla.

obi-ugor nyelvek

Bár az uráli nyelvek szócikk utal rá, ez a szócikk nem létezik. Létezik viszont szócikk az ugor nyelvekről: erre azonban nem utal az uráli nyelvek.

osztják

  • Az osztják feltételes módra a következő példamondatot találjuk (1136): ‘menj, élni ha nem tudsz!'. A feltételes mellékmondat és a feltételes mód azonban két különböző dolog, így az osztják feltételes módról továbbra sem tudunk semmit.

szamojéd nyelvek

  • Az 1291. oldalon a samo-edskij szó jelentése a nyelvtudományban szokásos egyszeres idézőjel helyett dupla idézőjelben van megadva.
  • A magánhangzórendszer ismertetésekor ismét hibádzik valami, hiszen az fonéma egymás után kétszer is szerepel, másodszorra kérdőjellel. Gyaníthatjuk, hogy az első helyen -nek, a másodikon -nak (és nem -nek) kellene állnia.

szelkup

  • A VNy szerint 25 magánhangzó található a szelkupban, de ezek nincsenek felsorolva. Jelen esetben ez nem is azért lenne fontos, hogy megismerkedjünk a szóbanforgó rendszerrel, hanem hogy kitűnhessen, miben is különbözik a fenti 25 magánhangzós rendszer a más szakirodalmakban található 11 magánhangzóstól. A jelentős különbség abban rejlik, hogy a 25-ös rendszer számol a magánhangzók hosszú párjával is, amely azonban hiba, hiszen mint azt magában a szócikkben is olvashatjuk, a szelkup nyelvben nincs fonematikus szembenállás a magánhangzók hosszú és rövid változatai között. A 11-es rendszerben egy magánhangzó (az a) csak hosszú allofónnal rendelkezik, így ha a többi tíz hosszú párját is számoljuk, 21-et kapunk (hiszen a 25-ös rendszer is csak hosszú a-t tartalmaz). A The Uralic Languages (ed.: Daniel Abondolo, Routledge, London and New York, 1997) c. kötetben Helimszkij, a szócikk társszerzője említ még két fonémát, melyeknek szintén van hosszú és rövid allofónjuk: így jön ki a 25 magánhangzó-allofón. (És nem fonéma, ahogy a VNy állítja.)
  • Központozási hiba: „(...) vokalizmusa igen gazdag[,] pl. a tazi nyelvjárásban (...)” (1300)

ugor nyelvek

  • Központozási hiba: „(...) de laza kontextust kell értenünk[,] amit már az akkori[,] nagy területeket igénylő életmód is magyaráz.” (1454)

uráli nyelvek

  • Nem túl szerencsés, sőt, félreérthető a megfogalmazás a nyelvcsalád bemutatásánál(1497). Itt ilyeneket olvashatunk: „A finnugor nyelveket beszélő népek: magyar (lat. hungarus), vogul (manysi), osztják (hanti). E három nép alkotja a finnugor nyelvek ugor ágát.” Vagy: „A finnugor nyelvek finn-permi ága: zürjén (komi), votják (udmurt). E két nép alkotja a permi csoportot.” Itt első olvasatra úgy tűnik, hogy a finnugor nyelvcsaládba csak három, ill. a finn-permi ágba csak két nép tartozik. A témában nem járatos olvasónak komoly fejtörést okozhat, mire megérti a nyelvcsalád valódi tagozódását.
  • A szócikk utal az obi-ugor nyelvek szócikkre, holott ilyen nincs, nem utal viszont az ugor nyelvek szócikkre (ilyen van). Hiányzik továbbá az inkeri szócikkre való utalás, holott ilyen is van.
  • Nem következetes, hogy a finnek suomalainen, az észtek eestlane, a vepszék bepslan'e, vepslan'e önmegnevezése mellett a karjalaiaknál a karjala és a karél forma szerepel a karjalan'e helyett.
  • A lívek belső elnevezésénél rossz mellékjel került az i-re: vízszintes vonal helyett két pont.
  • 1498: A ‘csont’ zürjénül nem li, hanem .
  • Nem csupán ehhez a szócikkhez kívánkozik a következő megjegyzés. Sajnos nagyon kevés az uráli népeket bemutató térkép. Míg a mandzsu-tunguz nyelveket egy kétoldalas térkép mutatja be, addig az uráli népekről szóló szócikkek közül csak az észt és a finn szócikkben találunk térképvázlatot. Pedig jó lenne, ha a magyar olvasó képet kapna arról, hol is élnek rokonaink (máig elterjedt elképzelés, hogy csak Szibériában).

vepsze

  • A vepsze szócikkben (1525) tévesen szerepel, hogy a vepsze „a többi balti-finn nyelvvel ellentétben” nem ismeri a fokváltakozást – a fokváltakozást ugyanis a lív sem ismeri. Ugyanakkor a vepszére igen jellemző a fonémák (magán- és mássalhangzók egyaránt) megrövidülése, a tővéghangzók szeszélyes lekopása. Ezekről azonban a szócikkben nem esik szó.
  • 1526: „A számnevek egyszerűek vagy összetettek: (...)” Ez nem újdonság, hiszen minden nyelvben így van. A kijelentés azért is érthetetlen, mert a felsorolásban kizárólag egyszerű számnevek szerepelnek.
  • Téves az az állítás (1525-6), miszerint az irodalmi próbálkozások kihaltak. A kilencvenes években több vepsze nyelvű könyv, közöttük ábécéskönyvek, szótár, nyelvtan, evangéliumok, gyermekbiblia, verseskötet stb. jelent meg, önálló (szerény terjedelmű) folyóiratuk van. Lélekszámukhoz viszonyítva a könyvkiadás talán éppen a vepszéknél a legtermékenyebb a kis uráli népek között.

vogul

vót

  • Azt olvashatjuk, hogy a vót ismeri a magánhangzó-harmóniát, de a VNy által hozott példák (emä, kana) ezt semmivel sem bizonyítják. Ráadásul a vótban a vokális harmónia bomlóban van, bizonyos toldalékok nem illeszkednek (pl. -kaZ). Az információ tehát mindenképpen megtévesztő.

votják

  • Téves adat, hogy a votják és a zürjén szókincse 80%-ban megegyezne. Erről l. Csúcs, NyK 96. (1998-1999.), 272.
  • A veláris (vagy centrális) e jeleként időnként az ö is felbukkan.
  • A votják és zürjén adatoknál megtévesztő, hogy ugyanazt a zöngétlen palatális affrikátát (IPA ) a két nyelv adataiban eltérően jelölik. A fonetikus jelölés mindkét esetben , míg a fonematikus , hiszen más zöngétlen palatális affrikáta egyik nyelvben sincs.
  • Az írásról szóló részben szerepel a „grafika” terminus, amely az oroszban az egyes fonémák jelölésének módját jelenti. Mivel a szónak a magyarban ilyen jelentése nincs, helyesebb lenne kerülni.
  • Tévedés, hogy a palatális zöngétlen affrikáta jele a lenne, ez ugyanis a palatalizálatlan zöngétlen affrikáta jele. A palatális változatot a betű az oroszból ismert, mellékjel nélküli változata jelöli.
  • Az 1542. oldalon leírtakkal szemben a és a után sem szabad -t írni. A palatalizációt a lágyságjellel alkotott pár csak bizonyos esetekben jelölheti (szóvégen, mássalhangzó előtt), de ott sem mindig (pl. önálló betű jelöli a palatális változatot az affrikáták). Ugyanakkor a cirill sem szó elején, sem máshol nem jelöli a [ji] hangkapcsolatot.
  • Központozási hiba: „A [votják] írás felhasználja az orosz ábécé valamennyi betűjét, és az (...) betűket.” (1542)
  • Igen szerencsétlen választás, hogy a névszóragozást a korka ‘ház’ szón kívánja bemutatni, hiszen ennek a szónak rendhagyó a ragozása: az inessivus korkan, az illativus korka (egybeesik a nominativusszal).
  • Az 1543. oldalon szereplő helyes alakja .

zürjén

  • Téves adat, hogy a votják és a zürjén szókincse 80%-ban megegyezne. Erről l. Csúcs, NyK 96. (1998-1999.), 272.
  • A votják és zürjén adatoknál megtévesztő, hogy ugyanazt a zöngétlen palatális affrikátát (IPA ) a két nyelv adataiban eltérően jelölik. A fonetikus jelölés mindkét esetben , míg a fonematikus , hiszen más zöngétlen palatális affrikáta egyik nyelvben sincs.
  • A veláris (vagy centrális) e jeleként időnként az ö is felbukkan.
  • A birtokos személyjel determináló funkcióját a ‘a víz hideg’ példamondattal igyekszik illusztrálni (1564). A tagolás azonban helytelen (), mert bár az morféma valóban lehetne Sg2 birtokos személyjel is, itt a ‘hideg’ szó része, képző. A helyes tagolás tehát , ahol az a va ‘víz’ főnévhez kapcsolódó, adott esetben determináló funkciójú Sg3 birtokos személyjel.
  • Az 1565. oldalon szereplő jones alak helyesen: .
  • Az 1566. oldalon a zárt e-vel és i-vel kapcsolatos megjegyzésben hiba lehet, hiszen az ózürjén példában sincs ilyen hang. (Az „ózürjéné” szóalak nyilván elírás.)
  • Néhány téves adat szerepel az irodalmi nyelvről is (1564-6). A zürjén nyelvű oktatás az 1920-as években nem megszűnt, hanem akkor kezdődött. Az anyanyelvi oktatás leépítése a harmincas évek végétől folyamatos volt, de a hatvanas években teljesedett ki. Az egyházi liturgiában pedig az ózürjén helyét nem az orosz, hanem az egyházi szláv vette át. A modern zürjén irodalmi nyelv nem az alsó-vicsegdai, hanem a Sziktivkar-környéki (oroszul prisyktyvkarskij) nyelvjáráson alapul (bár ez valóban közel áll az alsó-vicsegdaihoz).



Vissza a címlapra